Bencés Oblátus

Mit is jelent a bencés oblátusság?

Az elnevezés: "oblátus" ("odaadott, fölajánlott, odavitt") a keresztény ember életprogramját jelöli. A megkeresztelt keresztény "új emberként" él Krisztusban, és arra törekszik a benne hatékonyan működő kegyelem által, hogy minél teljesebben átalakuljon Krisztusban tovább... kevesebb

Hogyan lesz valakiből oblátus vagy obláta?

Az első kérdés: Ki lehet bencés oblátus? Minden katolikus keresztény férfi és nő, tehát házas vagy egyedül élő, pap vagy diakónus a közösség tagja lehet. Az egyházjog szerint azonban nem vehetők fel, akik már egy harmadik rend vagy hasonló szervezet tagjai. tovább... kevesebb

A világi papság és az oblátusság

Az oblátusság a „világi papok” részére is nyitva áll. Egy konferenciát is rendeztek erről a témáról 1953. augusztus 25–27 között a niederaltachi monostorban, amelynek címe: „Világi papok mint oblátusok” volt. A konferencia célja a bencés oblátusi életforma elmélyítése, tovább... kevesebb

A dékánválasztás szabályai

I. (Módosítva 2015 márciusában, főapát úr által jóváhagyott szöveg, a dékánok terjesztették fel.) A választást a dékániába tartozó, a dékán által felkért oblátus vezeti le. A dékániának egyetértési joga van, ha nincs egyetértés, akkor szavazni kell személyéről. A választásért felelős gondosan tanulmányozza át a szabályokat, a dékánválasztás menetét. Ha esetleg több szavazat lenne mint a jelenlévők és érvényes megbízások száma, akkor érvénytelen a szavazás, és új fordulót kell elrendelnie.
Ha kevesebb a szavazat vagy üres a lap, azt tartózkodásnak kell tekinteni.

II. Választásra a dékánia oblációt tett tagjai jogosultak.

III. Megválasztható a dékániába tartozó, már oblációt tett oblátus vagy obláta. (Más dékániából csak végső esetben válasszunk.)

IV. Megválasztottnak azt kell tekinteni, aki az első szavazási menetben a szavazatok 2/3-os többségét kapta.
Ha nem kapta meg senki a szavazatoknak ezt a számát, második szavazási menetet kell tartani, ekkor azt kell megválasztottnak tekinteni, aki abszolút többséget kapott (ötven százalék plusz egy szavazat).
Ha senki nem kapott volna abszolút többséget, akkor ennek a szavazási menetnek a relatíve legtöbb szavazatot kapott jelöltjét kell megválasztottnak tekinteni. (Tehát csak kétfordulós választás lehetséges.)

V. A választás megtörténtéről és eredményéről a választásért felelős oblátus vagy obláta írásbeli értesítést küldjön az oblátusrektornak.

VI. Az oblátusrektor Főapát úrnak terjeszti fel jóváhagyásra az újonnan megválasztott dékánok névsorát.

VII. Az újonnan megválasztott dékánok mandátuma a választás napjától számított három évig tart.

VIII. A választás titkos szavazással történik.

IX. (Főapát úr által korrigáltan jóváhagyott új szabály, amelyet a dékánok terjesztettek fel.) Ha egy oblációt tett oblátus vagy obláta nem tud részt venni – a dékán által elfogadható okból – a választáson, akkor írásban megbízhat egy másik oblátust. A megbízó egy borítékba teszi a megbízást igazoló kis lapot, amelyet alá kell írnia. A megbízottnak pedig a gyűlés elején át kell adnia a választást levezetőnek. Egy oblátus csak egy megbízást fogadhat el! A megbízott lelkiismerete szerint szavaz. A megbízás az egész szavazásra érvényes.

X. (Főapát úr 2017. március 15-én elfogadta a dékánválasztás új szabályát) Ha egy dékán lemond, akkor a megválasztott új dékán megbízási ideje a következő dékánválasztásig tart.

A DÉKÁNVÁLASZTÁS MENETE
A dékánok beszéljék meg az időpontot a szavazásra jogosult testvérekkel, hogy mindenki jelen lehessen. A szavazás előtt a szavazásért felelős testvér vezetésével az alábbi imádságot imádkozzák:

Testvér : Jöjj Szentlélek Úristen, töltsd be híveid szívét!
Közösség : És gyullaszd föl bennünk szereteted tüzét!

T.: Uram irgalmazz!
Krisztus kegyelmezz!
Uram irgalmazz!

Miatyánk...
Mert tiéd az ország...
T.: Küldd el Szentlelkedet és minden megújul!
K.: És megújítod a föld színét.
T.: Emlékezzél meg Egyházadról!
K.: Amelyet alkottál.
T.: Az Úr legyen veletek!
K.: És a te lelkeddel!

T.: Könyörögjünk! Ébreszd föl, Urunk, szent Egyházadban azt a lelkületet, amelyben Szent Benedek atyánk szolgált, hogy ettől éltetve, törekedjünk szeretni, amit ő szeretett, és tetteinkkel gyakorolni, amit tanított. Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

Ez után az imádság után olvassák fel a Regula IV. fejezetét, és csak utána történjék a választás.

A választás szerencsés befejeztével énekeljék vagy mondják el a Te Deumot.

A választás hetében – lehetőleg mindennap – imádkozzák el az alábbi imádságot:
Mennyei Király, Vigasztaló, igazságnak Lelke, aki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz, minden javak kincsestára és az élet adományozója, jöjj és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennytől, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket. Ámen.

(következő dékánválasztás a mi dékániánkban 2018 júliusában)

Regulafalatok oblátus módra
Godofréd atya kommentárjai

PROLÓGUS

Ezt hagyjuk majd a végére. Sokak szerint eredetileg talán nem is tartozott szervesen a Szabályhoz. Stílusából arra lehet következtetni, hogy "beszédként szolgált a belépők befogadásakor". (Söveges Dávid jegyzete)

1. FEJEZET

A szerzetesek fajai. De hát mi nem vagyunk szerzetesek. Oblátusok vagyunk! Nem lakunk monostorban. Nem igazgatja apát minden tevékenységünket.
Az igaz viszont, hogy a Regulát mi is elfogadjuk életünk irányítójaként. "TESTVÉR, VEDD A REGULÁT. - TANULMÁNYOZZÁTOK IMÁDSÁGOS LÉLEKKEL SZENT BENEDEK ATYÁNK REGULÁJÁT, AMELYNEK VEZETÉSÉVEL AZ EVANGÉLIUM ÚTJÁN AKARTOK JÁRNI." Hiszen éppen ettől vagyunk oblátusok.

Fejezetről fejezetre újra világosan meg szeretnénk fogalmazni, hogy a Regula alapelvei nem csak a világtól elválasztó falak és klauzúrát őrző ajtók mögött érvényesek. Nem speciális életkörülményekre és főleg nem böjtben s imádságban megaszalódott földön járó szentekre korlátozódik Szent Benedek figyelme. No igen, hát a hitet, meg az őszinte törekvést a tökéletesebbre, vagyis az istenkeresést kétség kívül föltételezi. De hát ez valamennyiünk igénye, nemde? Tehát nekünk szól. Amit pedig mond, lelkünkre köt és elvár, az nem ásatag emlék a római birodalom lassú szétesésének, a népvándorlás talajkeresésének korából. Annyira alapvető emberi adottságokat: igyekezetet és buktatókat, szárnyalást és korlátokat, a kegyelem boldogító erejét és a kísértő bénító aknamunkáját, annyira minden kortól független tényezőket vesz számításba, hogy mi és most 100 %-osan időszerűnek érezzük. Nekünk: világban élő krisztuskövetőknek mutat utat. Nem holmi "titkos beavatottak" útját. Krisztus útját. Az Utat.

Amitől itt elhatárolja magát a Regula, arra nekünk sincs semmi szükségünk. Sem a pusztába nem óhajtunk vonulni, hiszen "A BENCÉS KÖZÖSSÉGBE KÉRTÜNK FÖLVÉTELT OBLÁTUSKÉNT". Ami pedig a másik két fajtát illeti, hát sem az "igen rossz", sem a "minden tekintetben rosszabb" minősítésre nem vágyunk.

"Isten segítségével térjünk át" majd a következők során annak tudatosítására, hogy a Regula valóban nekünk, oblátusoknak szól, és hogy amit mond, az nem csak örök érvényű, de egyenesen itt és most ad életprogramot.

2. FEJEZET (1-10)

Milyennek kell lennie az apátnak? Máris itt az első nagy különbség bencés oblátus és szerzetes között. Úgy nincs apátunk, mint nekik. Ez igaz. Csakhogy a másik nagy különbség ezt mindjárt ellensúlyozza is: nem is a monostor zártságában élünk. Ahogy a falak (viszonylagos) biztonságot jelentenek, úgy az elöljáró leveszi az elsődleges felelősséget az (engedelmes) alattvaló válláról. Ebből a szemszögből nézve könnyebb a szerzetesélet az oblátusénál? (Azt azonban ne feledjük, hogy még számos nézőpont van ám.)
Akkor ne is foglalkozzunk ezzel a fejezettel? Jaj, dehogy is ne! Hiszen mindjárt kiderül, hogy ugyanolyan alapvetően fontos nekünk, mint a kolostoriak számára.

Közelítsük meg két oldalról a témát.
1. Az apát szerepét életünkben maga a jó Isten, vagy kevésbé misztikusan: lelkiismeretünk vállalja. Isten, hiszen a szerzetes számára is apátja: "Krisztus helyettese". Az a föladat tehát, amit a szerzetes életének irányításában az apát tölt be, az az oblátus számára az Úrral egyre szorosabbra fűzött kapcsolata. Itt Isten szavát mindenek előtt a jól karbantartott lelkiismeret közvetíti.
2. Mivel a bencés monostor életét leginkább egy kiterjedt családéhoz hasonlíthatjuk, nem nehéz így az apát személyét behelyettesíteni az oblátus életkörülményeinek megfelelően. Mindaz, amit Szent Benedek ebben a fejezetben - aztán még sokszor a Regula további részeiben - az apáttól elvár, az minden erőltetés nélkül alkalmazható - saját magunkra! Elsősorban persze a családfő személyére, de nem kevésbé az édesanyára, a nagyszülőkre, idősebb testvérre, keresztszülőre. Mindenkire, aki szeretetből fakadó felelősséget érez a többi családtag iránt. Ahol ez hiányzik, ott már a "Talán bizony őrzője vagyok én a testvéremnek?" káini kísértése dermeszti meg a levegőt - és a szíveket.

Tágítsuk ki hát a monostor klauzúráját a család, sőt a társadalom, az emberi együttélés legszélső határáig, és így olvassuk, ízleljük, hogy milyennek kell lennie "az apátnak", végső soron nekem magamnak!

Ha így olvasom az első mondatot, azonnal a "hatalommal" járó uralkodási kísértés takarodik el szégyenkezve. "Aki méltó arra, hogy a monostor (és itt behelyettesítendő: család, iskolai osztály, munkacsoport, dékánia) élén álljon ..." Ugyan már, miért volnék méltó erre? Az Urát hamis esküvel megtagadó Péter talán méltó volt arra, hogy a mennyek országának kulcsait rábízzák? No ugye. Nem parancsolgatás, hanem szolgálat és felelősség. Ha szükséges, akár határozott kemény formában is. De mindenkor a szeretetből fakadó és szeretetet építő szolgálat és felelősség indítékából. Sohasem a tekintély hamis illúziójának bűvöletében.

Nem könnyű ezt "minden időben emlékezetünkben tartani". Ezt az általános érvényű alapállást nekünk oblátusoknak a Regula betűje és szelleme követéseként kell tudatosítanunk.

Ugyancsak oblátusként kapunk itt egy olyan mércét, ellenőrző, kontrolláló eszközt, ami nélkülözhetetlen az emberi kapcsolatok terén. Különösen tanácsadáskor, fölvilágosításnál, világnézeti megalapozás esetén. Ezért a családban, vagy hivatásbeli nevelői munkában van erre elsősorban szükségünk. Az apáttól kívánja meg a Regula, de melyikünkre nem vonatkozik ugyanígy szó szerint: "parancsa és tanítása az isteni igazság kovászaként áradjon szét a tanítványok szívében". Nem jelenti ez egyben persze azt is, hogy mindenek előtt magamnak kell tisztában lennem az örök igazságokkal, a természetjog íratlan és tételes törvényeivel? Egy pillanatra se gondoljuk, hogy ez csak a tiltásokra korlátozódik. Hiszen a szeretet főparancsa alapvetően pozitív. A Regula szerint "a Gazda" is a minél több "hasznot", gyarapodást keresi a pásztorok gondosságának eredményekét "a juhokban".

2. FEJEZET (11-15)

Fontos ez a szó: "elvállalja". Az oblátus igyekszik életének minden lényeges elemét tudatosan vállalni. Ne a körülmények rángassanak. Ne rám szakadó fátum legyen, ami velem történik. Ha alaposan átgondoljuk, számos olyan döntésre nyílik lehetőségünk az élet folyamán, amiért magunk vagyunk felelősek. Ez nem csak személyünket érintő kérdésekre vonatkozik, hanem mások sorsának alakulására is. Vagy talán nem ilyen a párválasztás, a családtervezés, gyermekeink nevelése, vagy éppen szárnyra bocsátása - hogy csak néhányat említsünk?
Tapasztalatból tudjuk azonban azt is, hogy "ember tervez, Isten végez". Bizony számítanunk kell arra is, hogy előre nem látható események szólnak bele életünk folyásába. De az oblátus meg van győződve arról, hogy nem vak sors dobálja, hanem a gondviselő Isten irányítja napjainkat. "Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra szolgál" (Róm 8,28). Az ilyen váratlan fordulatok is gyakran kihívások, hogy tudatosan vállaljuk a föladatot - az Úr segítségében bízva. Jusson itt eszünkbe a Názáreti Szűz válasza: "Íme, az Úr szolgálólánya vagyok: történjék velem szavaid szerint".

Azért a sulykot ne vessük el: azt nem igényelhetjük, angyali küldött tegye föl a kérdést, amire aztán válaszolnunk kell. De ha élő imádságos kapcsolatban vagyok Istennel, akkor a hit, bizalom és szeretet nagy támaszt nyújt mindenkor döntésemben, vállalásomban.

A következőkben olyan alapkövetelményt fogalmaz meg Szent Benedek, ami egyaránt érvényes ránk, akár jellemünkre, akár környezetünkkel való kapcsolatukra gondolunk. A Regulának ezek a sorai az apát és tanítványai viszonyáról szólnak. Nem elég szépen előadni, elmondani mindazt, amit helyesnek és követendőnek tartunk. Hogyan? Követendőnek? Igen, éppen erről van szó. "Inkább tetteivel mutassa meg, mint szóval" - vagyis ne csupán megtanulják, hanem követni is tudják példáját. Régi igazság, hogy sokkal nagyobb hatással vagyunk környezetünkre cselekedeteinkkel, életmódunkkal, mint szavainkkal, intéseinkkel, netán unalmassá vált szólamainkkal. Ráadásul ez az élet-példa sokkal szélesebb körben hat, mint X-hez, Y-hoz intézett szózatunk. A magatartás hatással van olyanokra is, akikről nem is sejtjük, hogy figyelemmel kísérnek. Ők tudják rólunk, hogy kik és mik vagyunk, mi talán nem is ismerjük őket. Vigyázat! Ez egyaránt érvényes a jó, de a rossz példára is!

Továbbá, , függetlenül a tanítástól, ha csak saját jellemem szilárdságára gondolok, kézenfekvő, hogy meggyőződésem minden megnyilatkozásomban következetesen tükröződjék. Aki "vizet prédikál, de bort iszik", akinek szavaira, írásaira rácáfol mindennapi élete, annak a jellemével, belső egyensúlyával van baj. Az apáttól a "szóval és tettel" harmóniáját várja el Szent Benedek Atyánk. Erre törekszik Isten kegyelmével és minden erejével a bencés oblátus is.

2. FEJEZET (16-32)

Olyan programot kapunk Atyánktól, amit egész életünkön át kell gyakorolnunk: "Ne legyen személyválogató"! - Rokonszenv, ellenszenv: van, mikor meg tudom magyarázni, de lehet egészen tudat alatti gyökere is. A családban a "kivételezés" életre szóló sebeket okozhat. A diák megutálhatja az egész tantárgyat, ha - legtöbbször egészséges - igazságérzete lázad a nevelő részrehajlása ellen. Megmérgezheti a munkahelyi légkört az olyan főnök, akire okkal mondhatja beosztottja: "pikkje van rám!". Gyakran kell tehát tárgyilagosan ellenőriznie magát az oblátusnak szülői, pedagógusi, stb. minőségében. Egyáltalán: valamennyi emberi kapcsolatában. De különösen olyankor, ha tőle függő viszonyba kerülnek embertársai. "Nem nézem-e eleve sötét szemüveggel azt a tenyérbemászó-képű fickót?"
A következő mondatok azonnal figyelmeztetnek: nehogy azt gondoljuk, hogy a személyválogatás hibáját úgy kerülhetjük el, ha grammra és milliméterre azonos mércét alkalmazunk mindenkivel szemben. Ez így roppant egyszerű lenne, de roppant nagy igazságtalanság is egyben. Ebben a bekezdésben egymást követik a "de", "hacsak", "csak ha", "különben pedig" pontosítások, finomítások. Hogyne kellene többet kívánnunk egy kiváló tehetségű, ám kissé lustácska gyerektől? Nyilván több segítséggel fogom bátorítani a hatványozottan hátrányos helyzetűt, míg meg nem erősödik. Ez sohasem lesz részrehajlás, hanem éppen az ellenkezője: "mindenkit érdeme szerint" - mondja Szent Benedek.

A szubjektív szimpátia-antipátia csapdája mellett van még egy alattomos buktató. Ez a társadalmi előítéletek káros beidegződése. Erre már Jakab apostol figyelmeztet, mikor a zsidóságból érkezett Krisztus-követőknek így ír: "Ne legyetek személyválogatók! Például gyülekezetetekbe belép egy aranygyűrűs, fényes öltözetű férfi, s bemegy egy kopott ruhájú szegény is. Ti a fényes öltözetűre figyeltek és azt mondjátok neki: foglalj kényelmesen helyet itt! A szegényre viszont rászóltok: te állj oda! Vagy pedig: ülj a zsámolyra, lábam elé! Ugye különbséget tesztek magatokban ..." (Jak 2,1-4). Benedek korában a legmélyebb társadalmi szakadék még mindig a szabad szülőktől származott, illetve a rabszolgasorból való között tátong. A monostorban azonban nincs helye különbségtételnek. Ugyanígy szóba se jöhet az oblátus gondolkodásában, rangsorolásában a mai társadalomban sem ismeretlen előítéletek, diszkriminációk egyike sem. "Egyforma legyen tehát benne a szeretet mindenki iránt." Ezt az alapállást motiválja aztán a személyes érdem szerinti igazságos bánásmód.

Ezt részletezi a következő sorokban éleslátó gyakorlati bölcsességgel a Regula. Nagyon hasznos lesz ezt gyakorta olvasgatnunk. Mégpedig úgy, hogy nem gondolunk a fejezet címére, hanem egészen magunkat tesszük az apát helyébe. "Milyennek kell lennie a bencés oblátusnak?"

2. FEJEZET (33-40)

Az 1995-ben megjelent Regula fordítás jegyzetében Söveges Dávid atya így zárja le a 2. fejezet kommentárját: "Ez a fejezet nem csak az apátnak, de mindenféle szellemi vezetőnek hasznos lelki tükre lehet". Meggyőződésünk szerint ez az egész műre érvényes. Ezért is kínáljuk ezeket a Regula falatokat sürgető szeretettel elsősorban éppen az oblátusoknak. Mindenféle szellemi vezetőnek hasznos lelki tükre. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy Isten azért hívott a bencés családba, hogy vállaljuk a szellemi vezetés felelősségét. Hogy milyen szinten és széles, vagy szűk körben, az nagyon változatos. A világban élünk, ott töltünk be legkülönfélébb posztokat. Van, akit közéleti nyilvánosság felelősségének terhe nyom. Más esetleg baráti összejöveteleken képviseli Szent Benedek szellemét. A jövő társadalmának alakulására lehet jótékony hatással, aki családon belül a fölnövekvő nemzedék egy vagy néhány tagjával beszélget el komolyan őket érdeklő kérdésekről. Gondoljuk meg, hogy az Úrnak terve van azzal, ha úgy irányítja életünket, hogy személyes kapcsolatba kerülünk egymással. Orvosként, nevelőként, munkatársként, rokonként, jó barátként, szomszédként; huzamos időn át, vagy csak alkalomadtán. "El ne hanyagolja a reábízott lelkek üdvét, s azt kicsinek ne tartsa." Tehát fogadjuk el, hogy Isten bizonyos értelemben "reánk bízza" azokat, akikkel összehoz az élet. Kellő arányérzékkel persze különböztetnünk kell a felelősség fokának megítélésében. Más egy társasutazáson kialakuló ismeretség és más egy nagyszülő-unoka kapcsolat.
A benedeki diszkrécióra nagy szükségünk van ezen a téren. Nem akarjuk kétségbe vonni bizonyos szektások jó szándékát, mikor térítő buzgalmukkal megszólítják embertársukat. De a tapasztalat arra figyelmeztet, hogy az erőszakosság legtöbbször ellenkező eredménnyel jár. Az agresszivitás inkább elidegenít, mint meggyőz. A mi indítékunk nem lehet az, hogy magunkat nyugtassuk meg: "én szóltam, én figyelmeztettem, én mindent megtettem, hogy észre térítsem". Dehogy is tettem meg mindent. Ellenkezőleg: amit így tettem, azt is rosszul csináltam. Célom nem lehet az, hogy magamról elhárítsam a felelősséget. Hanem az, hogy ennek az én testvéremnek könnyebbé tegyem az igazság meglátását és elfogadását. Alkalmazkodva a másik szellemi színvonalához, érdeklődéséhez, vérmérsékletéhez, egyéniségéhez, az adott percben tapasztalt lelki ráhangoltságához. Szeretet, türelem, megértés, empátia (belső rezonancia) elengedhetetlen "kellékek" ehhez. Másképp kifejezve ugyanezt: őszintén a másikat akarjam elérni, ne magamat keressem - fondorlatos módon önmagamat is ámítva. Szorosan összefügg tehát ez a bekezdés Szent Atyánk előző soraival (31.k)

Termékeny gondolat, ha fölfigyelünk bizonyos kettős összefüggésre. Az egyik: a lélek örök sorsa, párhuzamba, vagy ha úgy tetszik szembe állítva a "múlandó és esendő és földi dolgok ... túlságosan sok gondjá"-val. - A másik pár pedig, "hogy az ítélet napján ... a másokról való számadás miatt" kell aggódnia, - "s azon felül mindenesetre a saját lelkéről is". Az egyensúlyt félreérthetetlen világossággal tanítja az Úr éppen az ítélet napjáról szóló példabeszédével: "mikor eljön dicsőségében az Emberfia" (Mt 25, 31-46). Az örök boldogságot, vagy kárhozatot eldöntő egyetlen vizsgakérdés meghökkentő módon éppen csupa múlandó és esendő és földi dologról szól. Ételről, italról, födélről, ruháról, kézzelfogható támogatásról. Amit tehát magunk ellátásában a Gondviselőre kell bíznunk, - "mit nyugtalankodtok!" - az egészen más jelentősséget kap a felebarát felé ránk háruló felelősségünk terén. - - A másik összefüggés ugyanebből következik. Az, hogy elég mással törődnöm szívvel-lélekkel, és ez már az én örök üdvösségemet is biztosítja. "Míg aggódik a másokról való számadás miatt, a magáéról is gondoskodik. Midőn ... mások javításán munkálkodik, maga is megtisztul a vétkektől." Az említett példabeszéd int, nehogy ezt csupán elvont, lelki szükségletekre szűkítsük le. De végzetes volna, ha az ellenkező csonkítással meg kizárólag a materiális ínségre irányulna segítőkészségünk.

Nem kétséges, hogy mindez valamennyi krisztuskövetőre érvényes. Az oblátusra azonban hatványozottan. "tudja meg, hogy akire többet bíztak, attól többet is kívánnak."

3. FEJEZET (1)

Mindjárt az első mondatban lényeges egyensúlyi igényre figyelünk föl. VALAHÁNYSZOR - és - FONTOS.
VALAHÁNYSZOR, tehát legyünk következetesek. Ne ötletszerűen, ne hangulati hullámzások hatására tegyek, vagy ne tegyek valamit. Ha rossznak ítélem, akkor legyen bennem erő a "soha" elhatározására. Ha pedig "soha", akkor tudjak állhatatos maradni, akár erőszakos, akár alattomos a kísértés. - - Ha pedig lelkiismeretem "MEO"-ja, minőségi ellenőrzése helyesli, jónak tartja, akkor e mellett tartsak is ki. Ne hébe-hóba, ha éppen kedvem tartja. Ne fölületesen, ki-kihagyva az alkalmakat. "Quod bonum est, tenete = vizsgáljatok meg mindent, a jót tartsátok meg" 1Tessz 5,21). Valahányszor!

Ugyanekkora súlya van azonban a mérleg másik serpenyőjébe került másik benedeki szónak is: FONTOS. Itt ismét ítélőképességünk gyakorlására van szükség. Mi fontos? Mi olyan lényeges, jelentős, következményekkel járó tennivaló, vagy döntés, elhatározás, választás, amelynél kívánatos tanács egybehívása a monostorban? Ki kell alakulnia az oblátus érzékének is ezen a téren. Hogy okosan, intelligensen, felelősen tudja megkülönböztetni nem csak a jót a rossztól. Hanem világosan lássa: fontos-e az, ami most éppen előtérbe került. A dolgoknak nagyon különböző fajsúlya lehet. Nem csupán önmagukban, de az adott pillanatban összefüggései miatt, sőt személyes vonások következtében is. Szülőnek, nevelőnek különböztetnie kell. Számos tényezőt szükséges figyelembe vennie, mikor egy ügy, vagy esemény fontosságát latolja. Ha minden szótagra azonos hangsúlyt tennénk, értelmetlenné válnék beszédünk. Ha jelentéktelen apróságot főbenjáróként kezelnénk, az erkölcsi ítélőképességet esetleg helyrehozhatatlanul is tönkretehetnénk.

Nem vagyunk tévedhetetlenek. De éppen ennek tudatában kérjük nap mint nap a Szentlélek bölcsességét. A helyes mérlegelés nagy tudományát. Hogy ne essem abba a hibába, hogy szúnyogból elefántot csinálok. De elkerüljem azt is, hogy elsiklom rejtett, de súlyos problémák fölött. Hogy nem veszem észre azt, ami önmagában talán nem volna olyan tragikus, de abban, akit éppen készületlenül ért, komoly megrendülést okozhat.

Szent Benedek arra tanít, hogy súlya, fontossága szerint tudjunk különbséget tenni a jelenségek között. És azt várja el, hogy következetesek, állhatatosak igyekezzünk lenni a helyesnek elfogadott úton. Hasznosítsuk napi gyakorlatunkban ezt az általános érvényű tanácsot.

3. FEJEZET (2-13)

"Meghallgatta - mérlegelje - cselekedje." Le is rajzolhatjuk ezt a folyamatot:

Az 1. számú megtermékenyítő nyíl a legfontosabb. Ez az Alfa és az Omega. Az első kegyelem, a "menet közben" működő világosság, és az eredményt biztosító áldás. Vagyis Istenünk ereje bennünk és általunk. Valójában ez a mi emberi méltóságunk legmélyebb indoka is. Mindennapi munkakezdő imánk is ezt fejezi ki:

Kérünk, Urunk, Te indíts tevékenységre, s a Te segítséged biztosítsa az eredményt. Így minden imánknak és bármilyen munkánknak Te légy kezdete, és Általad is végződhessék. (Actiones nostras ...)

Szoros kapcsolatot kell tehát tartanom az Úrral, és gyakran szükséges ismételgenem imádságomban: "Szólj, Uram, hallgat Rád szolgád" (Vö. 1Sám 3)

E mellett a mindennél fontosabb tényező mellett szükség van a 2. számú biztosítékra is. Ez az, amire a Regula 3. fejezete mindjárt a szabályzat elején figyelmeztet. Az Úrral való bensőséges viszonyom egy veszélyt nem zár ki. Ez a szubjektivizmus. Vagyis az a bizonytalanság, hogy vajon nem a magam véleményét, érzéseit, saját belső világomat hallom-e vissza Isten szavaként. Mintegy inspirációnak tételezem föl azt, ami igazából az én szubjektív gondolatom. Hiszen ezért rendelte a mi Urunk az Egyházat objektív, tárgyilagos közvetítőként, magyarázóként, irányítóként, magisztériumként, hogy ebbe a ravasz csapdába ne essünk. Hogy külső, objektív mércével lehessen ellenőrizni saját elgondolásunkat. Ezt biztosítja a 2. számú nyíl, vagyis "a testvérek tanácsa", amit elengedhetetlenül szükségesnek mond Szent Benedek Atyánk minden fontos ügyben.

Ahogyan pedig az Úr szava - az 1. számú nyíl - nem függeszti föl, nem veszi el a személyes döntés szabadságát, úgy ez a tanácsadás sem helyettesítheti a magunk ítéletét. Nem vállalja át felelősségünket. "Mérlegelje magában": ezt mutatja a 3. szám. Sokszor állít az élet olyan döntés elé, gyakran állok olyan válaszúton, amikor nem egyszerűen jó és rossz között kell választanom. Mint Csongor, aki számára a hármas út közül egyik sem volt tilos, vagyis bűnös; nem volt azonban világos, melyiken jut el Tündéjéhez. Melyik vezeti a célba. Igenis megkell hallgatnom az okos tanácsokat. És bizony nem mindegy, kikhez fordulhatok jó tanácsért. Kik iránt vagyok bizalommal. Vannak-e barátaim, esetleg tapasztalt, idősebb ismerőseim, akikről joggal föltételezhetem, hogy jóakarattal vannak irántam, és intelligens, okos, életrevaló elveik, gondolataik vannak.

A két összetevő (1. és 2.) döntésemmel (3.) lesz eredővé. Az Atya kifejezésével: "Amit hasznosabbnak ítél". Ez az ítélet még belül van, még csak elméleti döntés. Ennek kell gyakorlatban kifejeződnie, napvilágra jönnie, mintegy megtestesülnie. Ez a cselekvés a 4. számú nyíl.

Aligha szükséges arra rámutatni, hogy ez az analízis nem csak az apát tevékenységére érvényes. Alapvetően ezt kell szem előtt tartanunk nekünk, oblátusoknak is. Ilyen szempontból mintha jobb helyzetben volnánk, mint ősszüleink voltak az édenkertben. Mikor az életbevágó döntés előtt álltak, emberi tanácsért nekik nem volt kihez fordulniuk. A 2. számú nyíl nem állt rendelkezésükre. Erről persze nem tehettek. Nem volt viszont még elhomályosodva értelmük, nem volt rosszra hajló az akaratuk. Tehát mégsem voltak "hátrányos helyzetben". Az ő hibájuk, hogy Isten szavát nem a szeretet óvásaként, hanem valami hasznostól, valami kívánatostól való indokolatlan eltiltásként értékelték, s ezért hallatlanba vették. Most már ők is tudnának megszívlelendő tanácsot adni nekünk - keserű tapasztalatuk árán. De mégsem vagyunk könnyebb helyzetben, hiszen általában nem főbenjáró isteni parancs megszegéséről, vagy át nem hágásáról van szó. Ha helyesen akarunk dönteni teendőnkben, akkor fogadjuk el a Regula tanácsát: tartsuk szemünk előtt a 4 pontos képletet, és úgy cselekedjünk. "Mindent tanácskéréssel tégy, és a cselekedet után nem fogsz bánkódni." (13)

4. FEJEZET (1-2)

Nem hálás föladat a Regulát magyarázók számára a 4. fejezet tagalalása. Ez azonban nem áll arra, aki az oblátusok életkörülményeit tartja szeme előtt. Mert úgy érezzük: szent Benedek az élet sűrűjébe meríti szondáját, nem "steril" kolostori viszonyokra figyel csupán.

A főparancs. Mindenekelőtt le kell szögezni: a SZERETET gyakorlása az az alapkövetelmény, amelynek hiánya minden továbbit kétségessé, ingataggá és hiteltelenné silányítana. "E két parancson függ az egész törvény ... (Mt 22,40). Ha nem az Isten és az embertárs iránti tevékeny szeretet tölti be életemet, nem lehetek jó bencés. De nem lehetek jó keresztény, nem lehetek emberséges ember sem!

Nagyon fontos, hogy világosan lássuk: itt távolról sem elegendő azt a szintet elérnünk, hogy nem vétünk a szeretet ellen. Tehát: nem sértem meg tudatos bűnnel Istent, nem gyűlölöm embertársamat, nem bántom készakarva felebarátomat, nem fordítok hidegen hátat neki, ha szüksége lenne rám. A szeretet főparancsának megfogalmazása - ellentétben a tízparancsolat zömével - nem negatív. Nem tilt, hanem buzdít. És mekkora intenzitással! "Teljes szívből, teljes lélekből és teljes erődből". Ugyanezt a fölső fokot, ugyanazt az egész életet igénylő "csúcsteljesítményt" fejezi ki a "mint önmagadat" krisztusi követelménye is. Azért mondom krisztusinak, jóllehet már az Ószövetségben is megtalálható (3Móz 19,18), mert Aki ezt így kívánja meg követőitől, Az a kereszten mutatta meg a mértéket.

Jellemző, hogy Szent Atyánk nem tételezi föl eleve, hogy ez az alap úgyis biztosan megvan már azokban, akik monostori életre vágynak. Nem magától értetődő tehát az oblátusnál sem. Hiszen a világ közömbös és önző szelleme a zárt falakon át is beszüremkedik, a klauzúrában is érezteti hatását. Hát még mennyire jelen van annak sejtjeiben, aki ennek a "kinti világnak" levegőjét szívja, rohanó, romboló ritmusát kénytelen folyamatosan elszenvedni. Egy előnyünk van a monostor védettségében élőkkel szemben. Hogy a szeretet hiányának következményeit, figyelmeztető tragédiáját első kézből, megrázóbban tapasztaljuk. Kétes előny, de ha odafigyelünk, hatékony sokk-kúra.

A szeretet főparancsának gyakorlása - nem egyszer Isten iránt is a felebarát személyén keresztül - mindennapi és legelső föladatunk. Jézus példabeszédének tanítása szerint ez lesz a nagy elszámolás egyetlen vizsgatétele is (Mt 25,46). A mai világban fölmérhetetlen fontossága - és felelőssége van annak, hogy szinte az egyetlen ez a tevékeny szeretet, ami hitelesen képes tanúskodni a Jó Hírről. "Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok ... (Jn 13,35).

Az oblátusnak tág tere nyílik a főparancs gyakorlására - a nap 24 órájában. Az adódó alkalmak fölsorolása a végtelenbe nyúlhatna. Egyetlen tanácsot fogadjunk el, mert nyomatékosan fontos. Első helyre tegyük azok iránti szeretet-tevékenységünket, szeretet-megnyilvánulásainkat, akik legközelebb vannak hozzánk. A szűk család tagjai. Akikkel otthonunkat megosztjuk. Akikkel egy levegőt szívunk. Boldog ember, aki úgy érzi, hogy ez természetes és magától értetődő. De egy kis lelkiismeret vizsgálat, amely a fölszín alá is merészkedik, talán nem is volna fölösleges. - Utána sorakozzanak aztán egyre bővülő körökben azok, akikkel így vagy úgy kapcsolatba kerültünk, akiket egy kicsit mind ránk bízott az Úr.

4. FEJEZET (3-6)

Nem találjuk meglepőnek, hogy eredetileg kolostori békére vágyó, őszintén Istent kereső keresztényeknek írt Regula az Úr 5. parancsát említi közvetlenül a SZERETET általános követelménye után? Érdemes ezen kicsit elgondolkozni. A 6. század első felében vagyunk. A valamikor hatalmas és szilárd Birodalom szétesőben van. "Róma ledől, s rabigába görbed." Benedek születése idején fosztja meg hatalmától az utolsó császárt Odoaker, akit majd Nagy Teodorik tetet el láb alól. A népvándorlás kora nem kedvez az erkölcsi értékeknek. Az emberi élet fabatkát sem ér. A Regula szerzőjének személyes tapasztalata is van erről. Tudjuk, hogy a vicovaroi szerzetesek úgy akarnak szabadulni fegyelmet tartó apátjuktól, hogy mérget kevernek poharába. "Továbbá: ne ölj!"

Rég letűnt korok: másfél ezer év telt el azóta. De mennyivel jobb ezen a téren a 20. század vége? Napjaink erkölcse? A Föld lakosainak száma megsokszorozódott. A technika oly mértékben fejlődött, hogy már-már kicsúszik az ember ellenőrzése alól. Az 5. parancs tiltása azonban ma kevésbé kívánkozik a jó cselekedetek eszköztárának első soraiba, mint a népvándorlás zűrzavarában. Ismétlődő "etnikai tisztogatások" - nem csak az afrikai bennszülöttek törzsi háborúi formájában. Tömegsírok, népirtás, százezrek menekülése, pusztító bombázások. És az euthanázia? És a megfogant élet gyilkolásának legalizált epidémiája? "Továbbá: ne ölj!" Mennyivel kevésbé időszerű ez a mi társadalmunkban? Nem borzasztó, ha belegondolunk? De az oblátus nem elégedhet meg a szörnyűködéssel. Munkával, példával, imával, teljes erőbevetéssel kell arra törekednünk, hogy az emberhez méltó élet föltételeit biztosítsuk a ma emberének. Öregeknek, a társadalom szélére sodródottaknak, pályakezdőknek, családalapító fiataloknak. Lehetetlent bizonyára egyikünktől sem kíván a jó Isten. De valamennyien felelősek vagyunk közvetlen környezetünk légköre, egészséges fölfogása, gondolkodása alakításáért. Nem vagyunk tehetetlenek, ha hitünk, reményünk, szeretetünk a mindenható Istent képes mozgósítani. Korunk szégyene, de tény, hogy a Regulának ez a rövidke mondata ma épp oly sürgetően időszerű, mint volt Benedek vérzivataros évtizedeiben.

A világi igazságszolgáltatás egyik alapelve, hogy csak külső megnyilvánulásokat, bizonyító cselekedeteket képes megítélni. A római jog így fogalmazza ezt meg: de internis non iudicat praetor Gondolatok, vágyak, tervezgetések nem lehetnek bírósági eljárás tárgya. Pedig nyilvánvaló, hogy a tett végrehajtását megelőzi a szándék, a kívánság - ahogyan Szent János mondja (1Jn 2,16-17). Oly világosan megmagyarázza Jézus: "A szívből ered ugyan minden rossz gondolat, gyilkosság, házasságtörés, paráznaság, lopás, hamis tanúság káromlás ..." (Mt 15,19). A tízparancsolatot kőbe - és az ember lelkiismeretébe - véső Isten nem csak ítéletet akar hozni, mint a földi törvényszék. Megelőzni akarja a bűnbeesést, ezért a gyökérre tapint, a forrásnál kezdi az ár szabályozását. Zseniális a 6., és 9., valamint a 7. és 10. parancsolat összepárosítása. A "ne lopj" tilalma csak úgy lehet eredményes, ha az nem csupán a következménytől: a büntetéstől riaszt vissza, hanem már megszülető gondolatot, a cselekedet csíráját sikerül kiküszöbölni. Tehát: "Ne kívánd el embertársad házát ... se más egyebet, ami az övé" (Kiv 20,17; Mtörv 5,21). Ugyanígy a test kívánságánál: "Ne törj házasságot!" - Ne kívánd el embertársad feleségét" (Kiv 20,14 és 17; Mtörv 5,18 és 21).

Szent Benedek szintén szorosan összekapcsolja a bűn tiltását és a szándék tisztaságának hangsúlyozását. De nála még általánosabb érvényű, nem csak két konkrét területre korlátozódik a szentírási óvások idézése után az ötödik "instrumentum": "Bűnös vágyaid ne legyenek". Szükséges-e annak említése, hogy az oblátus életében, gondolkodásában mindez legalább olyan fontos alapelv, mint "az Úr szolgálatának iskoláját" (Prol 45) a monostor fegyelmében vállaló szerzetes számára?

Két területen szükséges mindennek tudatosítása és megvalósítása. Az egyik: ha az Úr mások irányítását, nevelését bízza ránk, akkor igen fontos, hogy pedagógiánk egyik sarokpontja legyen a belső világ és a külső cselekvés közti összefüggés föltárása. A másik terület viszont saját lelkiismeretünk alakítása. Ha csupán a "megszületetett", mások által is észrevehető mozzanatokra figyelünk, ezekről adunk számot magunknak lelkiismeretünk vizsgálatakor, akkor igen könnyen félrecsúszhat életünk. Világos, hogy rengeteg feszültségtől menekülhetünk meg, sok keserves küzdelmet és kínos kudarcot előzhetünk meg azzal, ha előbbre valónak tartjuk fantáziánk fegyelmezését, kívánságaink burjánzásának kézben tartását, mint ha csak a további fejleményekre, a cselekvés bűneire van gondunk.

Két jó példa is kínálkozik a főmonostorban ennek megvilágítására. Az egyik a barokk ebédlő falán olvasható bölcs mondás: Incassum repetes data frena. Zabolátlanul elvágtató mént ábrázol a kép. A fölirat jelentése: Ha szabadjára engedted a hajtószárat, hiába kapkodsz már utána. A másik Szent Atyánk életének egy közismert jelenete. Ennek ábrázolását a Szent Benedek-kápolna üvegablakán találjuk a bazilikában. Nagy Szent Gergely így írja le okulásunkra. "Egyik nap, mikor egyedül volt, megjelent előtte a kísértő. Egy kis fekete madár - közönségesen rigónak mondják - az arca körül kezdett szálldosni, illetve támadólag neki-neki röpülni, úgyhogy ha a szent férfiú meg akarta volna fogni, kézzel is elérhette volna. Ám keresztet vetett, mire a madár eltávozott. Mikor azonban a madár eltűnt, oly nagy testi kísértés következett utána, amekkorát a szent férfiú még soha nem tapasztalt. Látott ugyanis valamikor egy bizonyos nőszemélyt; a gonosz lélek most ezt lelki szemei elé hozta vissza, és alakja által Isten szolgájának lelkét úgy feltüzelte, hogy a szerelem lángja alig tudott keblében megmaradni. Már-már arra határozta el magát, hogy engedve a vágynak, elhagyja a pusztaságot; de hirtelen rátekintett az égi kegyelem, és magához tért. Megpillantva maga mellett az ott nőtt sűrű csalánt és tüskebokrot, ledobta a ruháját és belevetette magát csak úgy csupaszon a szúrós tövis és égető csalán közé. Itt sokáig hempergett és csupa-seb testtel jött ki onnan. Teste sebével távolította el testéből a lélek sebét, mivel a gyönyört fájdalommá változtatta át. Azzal, hogy külsőleg kínosan égette a fájdalom, eloltotta azt, ami tiltott módon lángolt bensejében. Legyőzte a bűnt, minthogy átváltoztatta a lángolást. Ettől az időtől kezdve, ahogy ő maga elbeszélte tanítványainak, annyira megjuhászodott benne az érzékiség kísértése, hogy ilyesmit soha nem érzett többé". (Vita II. Rados Tamás - Szabó Flóris - Sólymos Szilveszter ford.) Mint a Regula annyi jó tanácsánál, itt is személyes tapasztalat tanulságát vonja le Benedek a mi javunkra.

Még egy fontos gondolat ide kívánkozik. Nehogy egy pillanatra is az a téveszme merüljön föl bennünk, hogy maga a vágyakozás káros. Mintha ezt kellene valahogy kiirtani magunkból. Dehogy! A hangsúly nem a jelzett szón - "vágyaid" -, hanem a minősítésen van: "bűnös vágyaid ne legyenek". Isten kereső, tökéletességre törekvő ember vágyak nélkül - egyszerűen képtelen önellentmondás volna. Hisz éppen ebben a fejezetben olvassuk majd a szükséges eszközök között: "Teljes lelki vággyal kívánd az örök életet" (46). A húsvétot is "a lelki vágyódás örömével" várja Szent Benedek gyermeke (49,7). Az ép, egészséges lelkiismeret habozás nélkül tud különbséget tenni lefelé húzó, bűnös kívánság és tiszta, Istennek tetsző, fölfelé hajtó, szentségre sarkalló vágy között. Ez utóbbi nélkül aligha képzelhető el valamirevaló bencés. Oblátus sem.

4. FEJEZET (7-9)

A hazugságra egész sor kedveskedő, szinte becéző kifejezésünk van. Lódítás, gurítás, háryjánoskodás, mellébeszélés és még megannyi. Házi föladatként többször tízet lehetne összegyűjteni. Tréfásan ezredesi rangra emeljük a hazug embert, akinek csak minden ezredik szavát lehet elhinni. A politikustól egyenesen várják, hogy beszéde alkalmas legyen az igazság megtévesztő elködösítésére. Pedig, ha belegondolunk, oka van annak, hogy Jézus a sátánt így jellemzi: "hazug ő és a hazugság atyja" (Jn 8,44). Családon belül nehezen elviselhető tehertétel az, akinek kijelentéseit folyton ellenőrizni kell, mert sohasem lehetünk biztosak benne, igazat mond-e. Legyünk ezen a téren kényesen igényesek, szinte kínosan érzékenyek önmagunkkal szemben. Victor Hugo beszél a Nyomorultak című regényében egy apácáról, akinek tanúságát egy egyháziakat egyébként megvető nyomozó is föltétel nélkül elfogadta, mert úgy ismerte, hogy előbb dől össze a világ, mintsem az a nővér ne a legtisztább igazsághoz ragaszkodnék.

A társadalmi együttélés két alapszabályát sorolja föl ezt követően Szent Atyánk. Péter első leveléből idézi a napjainkban sajnos nem kevésbé szüntelenül megcsúfolt, súlyosan sértette tételt: "Tisztelj minden embert." A népirtásig menő pogány megkülönböztetés a tapasztalat szerint csontunk velejéig beleette magát gondolkodásunkba, gyakorlatunkba. Mielőtt fölháborodottan visszautasítanánk magunktól ezt a föltételezést, vizsgáljuk meg őszintén érzelmeinket, megnyilatkozásainkat. Nem annyira politikai vonalon, mint egészen szűk körben: családon belül, unokánk osztálytársai között, a villamos közönségében és hasonló viszonylatokban. Nem annyira a megalapozott személyes értékelésre gondolok, mint inkább a többé-kevésbé ösztönös előítéletekre.

Ugyanennek az éremnek másik, talán inkább gyakorlati oldala az aranyszabály: "Amit nem kívánsz magadnak, te se tedd másnak". Az Ószövetségben a fiát hosszú útra elindító apa, Tobit köti ezt az ifjú Tóbiás lelkére. Jézus két alkalommal nyomósítja szavát azonos fordulattal. A főparancsról így mondja: "ezen függ a törvény és a próféták" (Mt7,12). Valóban másként alakult volna az emberiség történelme, egészen más lehetne a mi mindennapi életünk is legszélesebb társadalmi kapcsolatainktól legszűkebb, legintimebb családi kötődésinkig, ha ez az aranyszabály lebegne mindenkor szemünk előtt. Hogyne volna tehát döntő jelentősége a bencés családban. Monostorban, oblátus közösségben egyaránt. Ne feledjük, "a jó cselekedetek eszközei" nem annyira meditációra késztetnek, mint sokkal inkább szüntelen gyakorlásra adott életszabályok.
4. FEJEZET (10)

TAGADD MEG MAGADAT, HOGY KÖVESSED KRISZTUST.

Hányszor értették félre, magyarázták tévesen ezt az evangéliumi tanácsot! A múltba vesző évszázadok embere nem egyszer úgy értelmezte Jézus szavát, mintha elnyomni, megfojtani, minél határozottabban megsemmisíteni kellene személyiségünket. Hogy mintegy kiüresedett, "megtagadott", szinte anonym lény adjon helyt a benne életre kelő isteni akaratnak. Ez elméletben talán magasztos és fölemelő is lehet, de semmi esetre sem fogadható fel az Úr szándékaként, ha ez belső tartásunk megroppanását, emberi méltóságunk és felelősségtudatunk szétmállását, az önmagunkból kifordulás nihilista igényét jelentené. Nem árnyékként kell Krisztust követnünk, hanem olyan tudatos meggyőződéssel és szeretettel, mint Péter, János, Pál - Benedek, Terézia, Apor Vilmos, Teréz Anya ...

Itt is, mint a főparancs megfogalmazásánál az intenzitás, a határozottság, az elkötelezettség hangsúlyozását kell meghallanunk. Hiszen Máténál is, Lukácsnál is a következő mondatok arra figyelmeztetnek, hogy az élet biztosításáról, megmentéséről van szó, nem tönkretételéről, lerombolásáról.

Az nem vitás, hogy épp elég vadhajtást, életerőt elszívó gerjedelmet, hajlamot, gyöngeséget találunk magunkban, melyeket "rosszra hajló akarat"-ként foglal össze a katekizmus. Az áteredő bűn másik szomorú következményét: "elhomályosult értelmünket" engedjük megvilágosodni a bűnt és halált legyőző Föltámadott igazságának ragyogó fényével, ha ezektől a lefelé húzó tehertételektől igyekszünk szívós, kitartó, okos munkával szabadulni. Csakhogy ez legkevésbé sem lesz helytelen értelemben vett magunk megtagadása. Ellenkezőleg: Istentől-elvárt-magunk fölszabadulása az Ő kegyelmével. Akaratunk tervszerű, tudatos egybehangolása Isten életet biztosító és kiteljesítő akaratával.

Értsük meg: nem hibáinkhoz, tévedéseinkhez, árnyoldalainkhoz akarunk ostobán és megátalkodottan ragaszkodni, de nem is "önmagunkat elveszíteni" (Lk 9,25) kívánjuk - átesvén a ló túlsó oldalára -, hanem a belső harmóniát az isteni "hullámhossz" tiszta "vételét" akarjuk elérni.

Ha így értelmezzük a krisztusi-benedeki fölszólítást, akkor valóban "önmegvalósítást" jelent a magunk megtagadása. Mármint Isten terve szerinti magunk, az Ő képére és hasonlatosságára alkotott magunk, istengyermeki mivoltunkhoz méltó magunk, "Krisztus társörökösei" (Rm 8,17) állapotának megfelelő magunk megvalósítása a Szentlélekben.

Ezzel már elégséges választ adtunk a jelen kor csődbe vezető ellenkező végletére is. Napjainkban nem az a veszély fenyeget, hogy túlzott aszkézissel tönkretesszük magunkat fizikailag, pszichésen is. Most sokan teljesen elhibázott nevelői és "önnevelői" (?) elv szerint minden lemondással járó elvárást az "alapvető emberi jogok megrövidítésének", személyiségünk csorbításának, illetéktelen beavatkozásnak, szabadságunk súlyos kárt okozó megnyirbálásának fognak föl. Talán nem annyira a krisztuskövetés, mint inkább a "semleges világnézet" pedagógiájának vonalán. Hogy ez hová vezet, azt ma már igazán csak a vak nem látja. Szó szerint tapasztalható: "Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de önmagát elveszíti, vagy magába kért szenved" (Lk 9,25).

Amint a nyakló nélküli zabálás (bocsánatot kérek a kifejezésért!) alternatívája ne a sorvasztó fogyókúra - mert mindkettő aláássa az egészséget -, úgy a krisztus követésében is meg kell találnunk a szigorú, következetes kiegyensúlyozott, személyre alkalmazott "étrendet". A Regula lélekkel telt bölcsességgel igazít el ebben a kérdésben is.

4. FEJEZET (11-19)

"Testedet sanyargasd", mondja a magyar fordítás. Úgy érzem, hgoy ez az ige -sanyargat - bizonyos jelentésváltozáson ment keresztül az utóbbi évszázadokban. Ma inkább azt mondanánk: testedet tartsd kordában. Eddzed keményen. A két utána következő "eszköz", tanács rá is világít erre, kiegészíti a gondolatot: ÉLVEZETEKNEK NE ADD MAGAD, SZERESD A BÖJTÖT. Ha a szótárt veszem elő, hogy a latin eredeti jelentését keressem meg, akkor a castigo igének "sanyargat" magyar megfelelőjét egyáltalán nem találom. Szent Benedek gondolatához is jobban illik a szótárbeli fékez, zaboláz, bizonyos határok közt tart - jelentés.

Erre valóban szükségünk van. János evangélista a bűnös kívánságok közt első helyre "a test kívánságát" sorolja (1Jn 2,16). Sok minden fér bele ebbe a gyűjtő fogalomba. Ugyanez áll Szent Benedek fölszólítására is. Ha nem fegyelmezem testemet, ha minden jelentkező kívánságát kiszolgálom, akkor hamarosan rá kell döbbennem, hogy nagyon elrontottam az életemet. A test ellenőrizetlen kielégítésének keserves, megalázó, nem ritkán tragédiába vesző következményei lehetnek. Elhízás, tohonyaság, de a kábítószer-függés, a szexuális szabadosság is ide tartozik. Testedet fegyelmezd, élvezeteknek ne add magad, szeresd a böjtöt. Olvassuk el kiegészítésül a 49. fejezetet. Gondolkodjunk el kicsit azon, milyen sok és mennyire változatos alkalom nyílik ezeknek az eszközöknek okos használatára. Lesz, mikor egyszerűen csak zúgolódás, elégedetlenség nélkül el kell fogadnom az adott helyzetet, a szűkös lehetőséget. Máskor módomban volna, jól is esnék pillanatnyilag valami, de lemondok róla, hisz ebből semmi kár nem származik ... sőt.

Érezzük, hogy megint egyszer olyan területen vagyunk, ahol nem valami speciális, kizárólag monostor falai között gyakorolható utasítást ad Benedek, hanem a világban élő oblátus számára szóló igen-igen fontos tanács ez a krisztuskövetés útján.

Az irgalmasság lelki és testi cselekedeti annak idejét "tudni kellett". A kis katekizmus kérdésére föl kellett sorolni a hittanórán. Ami örök sorsunkat eldönti, az nem a szöveg "fölmondása", hanem az életben való gyakorlás megvalósítása lesz. Erről szól az a csodálatos példabeszéd: "Éheztem, és ennem adtatok ... (Mt 25,31-46). Ezt tanítja a Katolikus Egyház katekizmus ma is, mikor a tízparancsról tárgyalva a szegények szeretetét köti lelkünkre (2447). Ezek a fölszólítások sorjáznak csokorba kötve a Jó cselekedet eszközeiként is. ÚJ ERŐRE SEGÍTSD A SZEGÉNYEKET, RUHÁZD A MEZTELENEKET, LÁTOGASD A BETEGEKET, TEMESD EL A HOLTTAKAT, LÉGY SEGÍTSÉGÉRE A SZORULT HELYZETBEN LEVŐNKNEK, VÍGASZTALD A SZENVEDŐKET (1..... 19). Szűk családi körben is naponta nyílik alkalom hol egyik, hogy másik gyakorlására. Mikor például a nagyobbik testvér segít öccsének, húgának az iskolai föladat megoldásában. Mert bizony ez is lehet "szorult helyzet". Ez a kör aztán egyre tágul, ahogy korban előre haladunk. Gyarapszik a rokonok száma. Barátok, kollégák. Ismeretlenek is, akikben Krisztus nyújtja felénk kezét segítségünket kérve. Adott körülmények között bizony komolyan kell kérnünk a Szentlélek bölcsességét, hogy felelős józanságunk ne tegyen keményszívűvé; hogy viszont krisztusi, sürgető segítőkészségünk a valóban rászorulók sorsán enyhítsen, ne a maffiát gyarapítsa. Sok minden változott a társadalomban a 6. század óta. Egy azonban sajnos bizonyára nem. Az, amit az Úr Jéézus így "ígért meg": "Szegények mindig lesznek veletek" (Mt 26,11; Mk 14,7).

Szent Benedek oly sokszor megnyilvánuló gyakorlati bölcsessége nem korlátozza ezt csak az anyagiakban szűkölködőkre. A 14. sor még valóban arra rímel, amit szenvedésére készülő Üdvözsítőnk a lábát megkenő asszony cselekedetére mondott. Néhány tanítvány akkor rosszallóan jegyezte meg: "Mire való ez a pazarlás az illatszerrel? ... Árát ki lehetett volna osztani a szegények között" (Mk 14,4-5). A Regula azonban nem csupán a pénzzel kielégíthető nyomorgókra gondol. LÉGY SEGÍTSÉGÉRE A SZORULT HELYZETBEN LEVŐKNEK. Ez aztán a vég nélküli skála. A pszichoanalitikusok tudnának regélni arról, mennyi változatban szorongatja a

lelki ínség kortársainkat. Még a monostorban, a béke és öröm fellegvárában is számolni kell olyan testvérekkel, akikre így hívja föl Benedek az apát figyelmét: "tudnia kell, ... hogy beteg lelkek gondozását vállalta magára" (27. fejezet: Miként gondoskodjék az apát a kiközösítettekről 6.). Ezt a megható empátiát kellene megtanulnunk, gyakorolnunk. Mikor azt állapítjuk meg, hogy rendkívüli lelki finomságról, tapintatról tesz tanúságot a Népek nagy nevelője, ugyanakkor nem győzzük elégszer hangsúlyozni, hogy valójában semmi különleges, hallatlan, csakis kiváltságos szenteknek fönntartott tanácsok hangzanak itt el. Olyan alapvető krisztusi követelmények ezek, amelyek egyenes, természetes folyományai - volnának - a szeretet főparancsának. Lehet-e bárki igazán Krisztus követője, aki nem veszi észre felebarátjának "szorult helyzetét"? És ha meg is mozdult szíve, megszólalt lelkiismerete, akkor mégis tudatosan elfordul, nem igyekszik saját lehetőségeinek határán belül embertársának segítségére sietni? A kérdésben benne van már a válasz! De a saját lehetőségük határán túl segítőkre is látunk számos példát a szentek soraiban. Ők sohasem a maguk erejére építenek, hanem éppen kicsinységük tudatában a határokat és korlátokat elsöprő isteni kegyelemben bíznak föltétlen hittel.

De ezt a hősi fokot nem teszi normává sem az evangélium, sem a Regula. Az irgalmasság lelki és testi cselekedetinek gyakorlása azuonban maga az evangéliumi életforma. Melyek is ezek a KT szerint? Legegyszerűbb, ha idézzük a 2447. pontot (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1994. 479.0.):

"Az irgalmasság művei a szeretet cselekedetei, melyek által embertársunk segítségére sietünk testi vagy lelki szükségleteiben. A lelki könyörületesség művei a tanítás, a tanácsadás, a vigasztalás, a támogatás csakúgy, mint a megbocsátás és a türelmes elviselés. Az irgalmasság testi cselekedeti magunkban foglalják: az éhezőknek ételt adni, a hajléktalanoknak szállást adni, a betegeket és börtönben levőket látogatni, a halottakat eltemetni. E tettek közül a szegényeknek adott alamizsna a testvéri szeretet egyik fő tanúságtétele, ugyanakkor az igazságosság gyakorlása, amely tetszik Istennek."

A jó cselekedetek ezen eszközei tehát kifejezetten nekünk, oblátusoknak adnak napi programot. "Az üzenet, amit kezdettől fogva hallottatok, ez: szeressük egymást. - Aki birtokolja a világ javait, és látja, hogy testvére szükséget szenved, de mégis elzárja előle szívét: hogyan él abban Isten szeretete? Gyermekeim, ne szeressünk szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!" (1Jn 3,11.17-18).

4. FEJEZET (20-21)

TARTSD TÁVOL MAGAD A VILÁG CSELEKEDETEITŐL. Mitől tartsuk távol magunkat? Mivel ne azonosuljunk? Mik azok a világ cselekedetei? Egyáltalán: mit értsünk a világon? Nem az Úristen teremtette elragadó szépségű, nagyszerű világról van szó. Hanem az Istennek hátat fordító, Istent kiiktató világról. Az eredeti latin kifejezést a mindennapi beszédben is használjuk, és ez egyértelművé teszi, mire figyelmeztet a Szent Atya. Saeculi actibus: e világ cselekedetei: a szekularizált életforma. Az a gondolkodás, ami Isten nélkül, Isten ellenére, istentelenül rendezi be az ember életét. Az Úr Jézus ebben az értelemben említi "e világ fiait" (Lk 16,8), Pál apostol "e világ bölcsességét" (1Kor 2,6). A Jakab-levél arra figyelmeztet, hogy "a világgal való barátkozás ellenségeskedés az Istennel" (4,4). Amit pedig az Apostol a rómaiaknak ír, azzal teljesen egybecseng a Regula tanácsa. "Ne szabjátok magatokat e világhoz" (12,2). Attól a gondolkodásmódtól, életstílustól óv tehát Szent Benedek, amelyikről János evangélista szomorúan állapítja meg: "Az igazi világosság a világba jött, ... mégsem ismerte föl a világ" (1,9-10). "E világ fejedelme" halálos ellensége a Megváltónak és azoknak, akik Krisztus útján akarnak járni (Jn 12,31; 14,30; 16,11). Így érthető Szent Pál erőteljes mondata: a keresztre feszített Krisztus "által a világ meg van feszítve számomra, s én a világ számára" (Gal 6,14). Nemde ugyanezt a programot adja a Regula 4. fejezete is egyszerűbb, kevésbé eksztatikus szavakkal: "Tartsd távol magad a világ cselekedetiről". Nem hiszem, hogy szükséges volna bővebben részletezni, példákon bemutatni, mi minden tartozik a világ cselekedetinek sorába. A világban élő oblátusok - ki-ki a maga területén - lépten-nyomon találkoznak ezekkel; beleütköznek a csalóka látszatelőnyökbe, amivel a világhoz való hasonulás, a konformizmus megkísérti az embert. A nagyságrend ugyancsak változatos. A szinte már nem is tudatos fordulatoktól, gesztusoktól a "mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárt szenved" (Mt 16,26) fauszti-mefisztói katasztrófájáig.

Legokosabb, ha követjük Szent Atyánk gondolatmenetét. Mert nem véletlen, hogy a "tartsd távol" negatív óvásához az egész életet betöltő teljesség pozitívumát párosítja. Sohasem elég távol tartani magunkat valamitől, ami rossz, ami káros. Életünk, szívünk, agyunk, vágyakozásunk nem maradhat üresen. Itt is áll a régi szabály: natura horret vacuum: a természet iszonyodik az ürességtől. Valami azonnal betölti a kiürült helyet. Jézus drámai példázata erre utal (Mt 12,43): "Mikor a tisztátalan lélek kiszáll az emberből" - aztán kíváncsian visszatér - "üresen találja, sőt még kisöpörve és földíszítve is. Erre "hoz magával hét másik lelket, magánál is gonoszabbakat. Bemennek és ott laknak. Annak az embernek a sorsa pedig rosszabbra fordul, mint előbb volt".

Itt tapasztaljuk megint - mint annyiszor - Benedek nagy lélekismeretét. Ahhoz, hogy hathatósan fordulhassak el valamitől, amit rossznak ítélek, okvetlenül fontos, hogy már tudjam azt is, hogy mit fogadok be annak helyére. Mi az a jó, az a nagyobb érték, aminek kedvéért lemondok a károsról, vagy a kétes értékűről, vagy akár csak a kevesebbet érőről. A bölcs Apát itt sem részletez, itt sem rekeszt ki, hanem az örökké érvényes sorrendiséget hangoztatja: "SEMMIT ELÉBE NE TÉGY KRISZTUS SZERETETÉNEK". - "Csak egy a szükséges" (Lk 10,42). "Ez a legfőbb, az első" (Mt 22,38). Ami ezzel összehangolható, az végtelen sokféle lehet. Személy szerint is különböző. Azt értelmetlen volna sorolni. A hangsúly itt a világos és következetes szétválasztáson van. Mindenekelőtt, egyszersmind általánosan érvényes érték-meghatározóként, választóvízként: Krisztus szeretete. Ez az a próbakő, amely megbízhatóan alkalmas a követendők és kerülendők elkülönítésére. Hogyan is mondja Szent Pál? "Vizsgáljatok meg mindent. A jót tartsátok meg. Mindenféle rossztól óvakodjatok." (1Tessz 5,21-)

Az alapelv tehát ebben a két sorban egyértelműen és kikezdhetetlenül kőbe van vésve. De a Pátriárka nem elégszik meg azzal, hogy néhány általánosan érvényes törvényt kinyilatkoztasson. Ha csak ilyen apoftégmák gyűjteménye volna a Regula, akkor aligha válhatott volna - eddig - másfél évezred generációinak tanítómesterévé. Ezrét veszi körül ezt a két sort még hetvennégy "eszköze" a jócselekedetek tárházának; ezért veszi körül ezt a fejezetet a többi hetvenkettő és a Prologus. De mi sem mutatja erőteljesebben, hogy mekkora hangsúlyt kap Szent Benedek gondolkodásában ez az életszabály, mint az, hogy a Regula végén még egyszer lelkünkre köti: "Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek" (72,11). Olyan alapállás ez, melyben nem kell semmi különbséget tenni monostorban élő, vagy falakon kívül az örömhír útját járó benedeki lelkületű keresztény között.

4. FEJEZET (22-26)

A közösségi élet, az emberi kapcsolatok, az ennek során elkerülhetetlen feszültségek területén pásztázik Szent Benedeknek sötét zugokba is bevilágító reflektora. Nincs itt gyanakvás, vagy mindenütt bűnöket szimatoló pesszimizmus. Annál több józan, reális emberismeret. Sokszor éppen a legszentebb, éppen ezért érzékeny, tökéletességre törekvő családban fordulhatnak elő feszültséggel terhes légköri viszonyok, lefojtott keserűségek, vagy váratlan elektromos kisülések. Nos, ezekre figyelmeztet öt egymás utáni rövid mondat. Mindegyik valamilyen különböző lelkiállapotra gondol. A 22. sor a szangvinikus természetű, hirtelen támadó mérgét tartja szem előtt. Ugye ismerős a jelenet? Villámlás, dörgés, fölcsattanó hang, szikrázó szem, lángoló orcák. Aztán rendszerint hamar újra béke van a tájon. Szégyenlem, hogy megint csak nem uralkodtam magamon. És mire jutottam vele? Aki méregbe gurul, aki dühösen handabandázik, az ritkán ér el ezzel valamit. Környezete jól ismeri már ezeket a hirtelen kitöréseket: behúzza a nyakát, aztán, mikor elvonult a zivatar, megy szépen minden tovább. Sőt, éppen a belső szemrehányás, a kudarc élménye miatt olyat is megenged az ember, amit következetesen elhárított volna, ha józan és határozott marad, és idejében leküzdi az ellenőrzés nélküli dühkitörést. Tehát: NE ENGEDD KITÖRNI HARAGODAT.

Nagy lépéssel tovább megy a következő tanács: NE LÉGY HARAGARTÓ. A Szent Atya nem csak a napi gyakorlatból ismeri jól az emberi természet különböző megnyilvánulásait. Bölcsessége a Szentírás Lélektől ihletett tanácsain alapul. A 4. zsoltárt idézi Pál apostol, mikor ezt írja az efezusiaknak: "Ha haragusztok is, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött" (4,26). Regulánk Söveges Dávid-féle kiadása (1995) még sajnálatosabb lelkiállapotra gondol, mikor a Péld 12,20-ra utal. Itt ugyanis már nem is csak haragtartásról van szó, hanem fortyogó bosszúvágyról: "Fondorlat van azok szívében, akik gonoszt forralnak". Mennyire meg tudja mérgezni az otthoni, esetleg a munkahelyi légkört, ha valaki a Miatyánkban is föltételezett megbocsátás, az Úrtól oly hangsúlyozottan elvárt kiengesztelődés helyett csak táplálja magában a haragot, gyűlölködést. Szinte mesterségesen nem engedi behegedni az elszenvedett méltánytalanság ütötte sebet. "Én meg nem bocsátok!" - ahogyan a Parasztbecsületben énekli a hamarosan gyilkossá váló szereplő. Míg az előző figyelmeztetés a hirtelen dühkitörésre vonatkozott, itt olyan tartós állapotról van szó, mikor belül rág a harag, a méltatlankodás, majd az egyre inkább tért nyerő, a lélek békéjét tönkretevő gyűlölködés férge.

A következő két tanács is párba állítható. CSALÁRDSÁGOT NE ÁLPOLJ SZÍVEDBEN: ez belülről emészt. A magyar fordítás nagyon érzékletesen fejezi ki, hogy itt a rossz gondolat dédelgetése a veszedelem. Az eredeti latinige is ugyanezt a folyamatosságot mondja károsnak. Ha az Úr Jézus azt tűzi ki célul követői elé, hogy a gyermek ártatlanságára törekedjünk, akkor ezzel bizony szöges ellentétben volna minden csalárdság, megtévesztés, más jóhiszeműségének kihasználása. Ugye, mennyire nem szükséges itt a kolostori közösség életformájára korlátozni ezeket az intéseket. Hány olyan családi kapcsolat, társadalmi érintkezés, munkatársi viszony hordja magában az eltorzulás lehetőségét, esetleg kísértését!

A belső, rejtett gondolatokkal szemben a kifelé mutatott megtévesztő magatartás a tárgya a 25. sornak. NE ADJ SZÍNLELET BÉKECSÓKOT. Shalom aléchem! - Békesség nektek! - köszön tanítványainak a Föltámadott. "Béke veled!" - fordulunk egymáshoz a szentáldozás előtt, mikor elhangzik a fölszólítás: "Köszöntsétek egymást a béke jelével!". Vagy, ahogy régebben mondtuk: Engesztelődjetek kis szívből egymással! A szentmise latin szövege hasonló fordulatot használ, mint a Regula: pacem dare, pacem offerre.

A színlelt békecsók említésére óhatatlanul fölmerül képzeletünkben a Getszemáni-kerti megrázó jelenet. "Barátom, miért jöttél? Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?" (Mt 26,50; Lk 22,48). A szívben ápolt csalárdság, a kiengesztelődni nem képes haragtartás már szétzilálta, tönkretette, megsemmisítette a belső egyensúlyt, a lélek békéjét. Most már ezt a nem létező békét hazudja nyilvánosan, képmutató módon hamis gesztussal, mosollyal, vagy szóval a barátságot színlelő áruló Júdás. Ettől az erkölcsi szakadéktól óv a Szent Atya.

Ennek a kis csokornak befejező tagja ugyancsak tiltó módban hangzik el, de tartalma hangsúlyozottan pozitív. A SZERETET GYAKORLÁSÁT EL NE HAGYD! A magyar fordítás mesterien emeli ki azt a nagyon fontos igazságot, hogy itt nem a szeretet érzelmi töltéséről beszél Szent Benedek. Ő a charitas szót használja, ez a tevékeny felebaráti szeretet kifejezése. Néhány sorral előbb már szerepelt az amor, mikor a mindennél hatékonyabb erőforrást nevezi meg: "Krisztus szeretetének semmit elébe ne tégy!". Most, amikor egymás után az emberi gyarlóságokon, méltánytalanságokon, bántásokon, mellőzőseken való fölülemelkedésre buzdít, a szövegösszefüggés is a tevékeny, embertársunk felé irányuló szeretet gyakorlását sugallja. Ezt nem szabad soha elhanyagolni. Érzelmi szeretettel lehetetlen mindenki felé egyforma hőfokon közeledni. A segítséget azonban még rosszakarónktól sem tagadhatjuk meg, ha rászorul. Érthetőbben, mint az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben tette Jézus, ezt ne lehet tudtul adni. "Tégy hasonlóképen!" - fejezi be a Mester - és ez nekünk szól. Korántsem kizárólag klastromban élő szerzeteseknek. De hatványozottan az obláció útján Krisztust követőknek: nekünk. Néhány mondatta később majd az ellenség szeretetéről lesz szó (4,31). Ezeknek a gondolatoknak szintjéig legalább el kell jutnunk azokkal szemben is, akik ténylegesen vétkeztek ellenünk. Mert különben nagy bajba keveredünk az Úr imájának mondásakor...
4. FEJEZET (27-33)

Osszuk két részre ezt a szakaszt. Az igazmondásra buzdít az első két tanács. De a 33. sorban még visszatér a téma. A közbeeső négy sor egy másik, egymással ugyancsak közös gondolatot tárgyal.

NE ESKÜDÖZZÉL, HOGY ESETLEG HAMISAN NA ESKÜDJÉL. Sokkal általánosabb alaptörvényt fogalmaz itt meg Szent Benedek, mintsem a tízparancsolat második tételének körét. Hiszen a bűn elleni küzdelmünkben, rosszra hajló természetünk megjavításának egész életünk folyamán esedékes munkájában döntő fontossága van a bűnalkalom elkerülésének. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, mekkora jelentősége van ennek. Az első áldozásra való előkészítés során hangzik el az egyszerű példa: Az erdő szélén olvassuk: Dohányzás, nyílt láng használata veszélyes és tilos. Ha gondosan elnyomom a cigarettát, nem dobom el hanyagul a még izzó csikket, biztosan nem okozok erdőtüzet. Ha ezzel nem törődöm, ha nem kerülöm el a veszélyt, a bűnalkalmat, akkor bizony beláthatatlan szerencsétlenség okozója lehetek. - Ha nagyívben elkerülöm a jelzett aknamezőt, a veszélyes lápot, akkor nem viszem a bőröm vásárra. De, ha lelkiismeretem figyelmeztetésére nem hallgatok, ha tudatosan veszélyes vizekre evezek, akkor szinte kihívom magam ellen a Kísértőt. Ő nem fogja elszalasztani, hogy tovább ne csalogasson, hogy el ne altassa éberségemet, hogy tovább ne csigázza kíváncsiságomat, hogy föl ne kavarja eddig fegyelmezett vágyaimat. Ezek a messzemenő következtetések csírájukban mind benne vannak abban a figyelmeztetésben, ami itt első jelentésében csak az esküdözésre vonatkozik. "Hallottátok azt a régieknek szóló parancsot: hamisan ne esküdjél ... Én pedig azt mondom nektek: egyáltalán ne esküdjetek! ... Beszédetek legyen: igen, igen; nem, nem. Ami ezt meghaladja, az a gonosztól van" (Mt 5,33-37). Vagyis ne hívogasd tanúul az Istent, mert ez már bűnre, hamis esküre is vivő közeli alkalom. Ezt fejezi ki az esetleg (ne forte) szó a Szent Atya mondatában.

Gyakori tapasztalatunk, hogy a Regula egyes konkrét esetekre kihegyezett tanácsait, utasításait érdemes alaposabban végiggondolnunk. Lehet, hogy első olvasásra azt állapítom meg: jó, ez engem nem érint, hiszen sohasem szoktam esküdözi. De lám, sokkal. sokkal szélesebb körbe alkalmazható ez az óvás. Sokkal mélyebbre nyúló gyökerei vannak, semhogy figyelmen kívül hagyhatnám.

SZÍVED ÉS SZÁD MINDIG IGAZAT MONDJON. Itt sem csupán az igazmondás igénye hangzik el. Akkor elég volna a bírósági eskütétel ünnepélyes szövegét idézni: az igazat, csak az igazat, a teljes igazságot vallom, Megint sokkal mélyebbre merít Szent Benedek. Nem csak a kimondott beszédről, az ajkammal megformált igazságról van szó. Szíved és szád: a teljes, külső-belső harmónia, egyveretűség, egybehangzás az igény. Hasonló figyelmeztetést majd az istendicséret elveinél kapunk: "úgy álljunk a zsolozsmázáshoz, hogy szívünk megegyezzék szavunkkal" (19,7). Az eredeti szöveg ott nem a szív (cor), hanem az értelem (mens) szót használja. A fordítás azonban hibátlan, telitalálat. Akár az igazmondásról, akár az imádságról van szó, Benedek az egész embert, a káros belső feszültségek helyett a kiegyensúlyozott, egészséges harmóniát várja el azoktól, akik irányítását elfogadják.

Ebbe a gondolatkörbe tartozik a 33. sor is. AZ IGAZSÁGÉRT AZ ÜLDÖZÉST IS VISELD EL. Ha ezt a kolostor szent közösségében is lehetségesnek tartja a sokat tapasztalt lelki vezető, akkor a világban élő oblátusnak hatványozottan szembe kell néznie ezzel a megpróbáltatással. De hát jól tudjuk, hogy minden keresztény, minden Krisztus útjára lépő előbb-utóbb szembe találja magát a hazugság atyának csatlósaival. "Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak" (Jn 15,20). Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot ... (Mt 5,6). "Boldogok, akiket az igazságért üldöznek: övék a mennyek országa" (Mt 5,10). A kihívó viselkedés, a provokálás, az oroszlán bajuszának húzkodása sohasem volt dicséretes. A bölcsesség és a mértékletesség viszont sarkalatos erény. Ez azonban legkevésbé sem meghunyászkodás, opportunizmus, kétértelműség. Vannak elvek, ahol bizony nincs helye megalkuvásnak. Az igazságért az üldözést is viseld el. Azzal a biztos, sziklaszilárd bizalommal, amire Urunk kijelentés jogosít föl: "a világban üldözést szenvedtek, de bízzatok: én legyőztem a világot" (Jn 16,33).

Mint már az elején megállapítottuk, ha a közben lévő négy sort olvassuk, ismét közös gondolatot találunk. Ez a kölcsönösség. Az emberi érintkezésben elkerülhetetlenek a súrlódások. Azt kell mondanunk, hogy ez nem szükségképen rossz dolog. Nehézségek, rázós útszakaszok, próbatételek nélkül nem edződnénk meg, nem is tudnánk, van-e teherbírásunk, szilárd jellemünk. Igaz, ha rosszul viszonyulunk a kihíváshoz, ha elmérgesedik a kapcsolat és kezelhetetlenné torzul, akkor "legott az ajtóban leselkedik a bűn", ahogy az Úr figyelmezteti a gonoszat forraló Káint (Gen 4,7). De ha uralkodni tudunk magunkon, akkor megálltuk a próbát, legyőztük a kísértést. Így rajtunk áll, hogy sikerül-e a rosszból jót kihoznunk. Hogy a káini konfliktusra térjünk vissza, Jahve éppen erre hívja föl a "nagy haragra gerjedt, és fejét lehorgasztó" idősebb testvér figyelmét. "Nemde, ha jót cselekszel, jutalmat nyersz". Szent Benedek mind a négy mondatában valami elszenvedett rosszat tételez föl. Majd az erre adandó helyes válaszra ad tanácsot. "Rossz, méltánytalanság, ellenség, szidalmazás" - ezeket sorolja. Mit tegyünk, mit kerüljünk, hogyan viselkedjünk, ha ilyesmi ér bennünket. Mert bizony nap mint nap ki vagyunk téve ezeknek. Saját magunkban is érezzük időnkét, hogy fogytán a cérna, hogy legszívesebben most odacsapnánk. A zsoltáros panaszolja: "Mert ha ellenségem szórna rám átkokat, azt elviselném könnyedén; És ha gyűlölőm sértegetne, előle talán elrejtőznék. Hanem, ha te teszed, aki velem egyet akartál, jó ismerősöm és bizalmas barátom voltál, Aki velem együtt etted az édes étkeket: akivel együtt jártunk az Isten házába..." (54,13-15). Mit tegyek, ha jogosnak érzem, hogy szeget szeggel toroljam meg a rajtam esett sérelmet? A ROSSZAT ROSSZAL NE VISZONOZD. Jól tudjuk, mit eredményez az a fogat fogért gyakorlat. Sőt, évezredekkel később még mindig szükséges volna legalább ezt a "jus talionis"-t szigorúan venni. Vagyis, hogy a bántás viszonzása - persze nem önbíráskodással! - ne legyen súlyosabb az elszenvedettnél. Félő azonban, hogy a visszaütés durvábbra sikerül. Ez a pogány világ embertelen logikája. Következménye csak az élet elviselhetetlenné nyomorítása lehet. Kicsinyben, nagyban, akár világméretben egyaránt. Mennyivel jobban szolgálja a földi boldogulást is, ha komolyan programul tűzzük ki: MÉLTÁNYTALANSÁGOT NE TÉGY; HA PEDIG VELED SZEMBEN KÖVETTÉK EL, BÉKÉN TŰRD EL. Nem a tehetetlenség kényszerhelyzete ez, hanem az evangéliumi lelki erősség fölülkerekedése a gonoszon. "Ha megütik arcod jobb felét ..., ha el akarják venni köpenyedet ..., ha ezer lépésre kényszerítenek ..." (Mt 5,39-41). És lám, ugyanazt teszi itt Szent Benedek, mint az Úr Jézus a hegyi beszédben. A következő mondat ugyanis már szükségképpen így szól: SZERESD ELLENSÉGEIDET. "Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak (Mt 5,44-45).

A bölcs Atya nem akarja, hogy olyan végleteket említsen csak, amelyekre azt mondhatjuk: remélhetőleg nem élünk már ilyen barbár, káini világban. Bár így volna, hogy nyugodtan tehetnénk ezt az ellenvetést. Bár így volna ...! De, hogy ne csak véres tettlegességekre gondoljunk, amelyek talán mégiscsak messzebb esnek tőlünk, hanem közelebb kerüljünk mindennapi keserveinkhez, ezzel zárja le ezt a szakaszt: NE SZIDALMAZD AZOKAT, AKIK TÉGED SZIDALMAZNAK, HANEM INKÁBB ÁLKJAD ŐKET. Ennek hűséges, állhatatos gyakorlása is jelentős kegyelmi segítséget tételez föl. "Istennek vagyunk ugyanis munkatársai" (1Kor 3,9).

4. FEJEZET (34-43).

Ennek a 'falatnak' mértékét a két szélső sor határozza meg. NE LÉGY GŐGÖS.

Ezt az általános érvényű tanácsot a 42. és 43. sor egészíti ki némi részletezéssel és indoklással. A gőg elvakult, önáltató talajvesztés. Saját természetes helyünk megtagadása. Koordinátáink, meghatározó személyi adataink el nem fogadása. Ha szabad modern fogalmazással mondani: virtuális önmegsemmisítés. Tehát az elképzelhető legnagyobb ostobaság.

Rögtön világos lesz, ha a gőg két jellegzetes bibliai példájára utalunk.

Lucifer és angyaltársainak bűne, lázadása a gőg volt. Természetfölötti ragyogásában el elakart feledkezni arról az alapvető tényről, hogy teremtmény. Ebből következően létében Alkotójában függő lény. Nem lehet tehát Abszolútum: szükségszerűen létező, öröktől fogva létező, minden teremtett lény alkotója és forrása. Nem tud 'egyenrangú' lenni Istennel, mert a Végtelen Tökéletesség nem osztható. A "non serviam", a függőség el nem fogadása ( ez lehetett az angyalok próbatétele) saját létét kérdőjelezi meg. ( Ez lehet a próbát meg nem álló angyalok ('bukása'). Virtuális megsemmisülés, mert örök létre van ugyan okozva, de nagyszerű helyét a teremtésben nem fogadja el. Ez maga a kárhozat. Kiváltója pedig egyértelműen a gőg.

Ez a Teremtőjével való szembefordulás készteti arra, hogy az időben megjelenő másik Isten képére és hasonlatosságára, tehát örök életre alkotott teremtményt: az embert is megrontsa, szembefordítsa Teremtőjével. A Gőgöt oltja tehát belé: "olyanok lesztek, mint az Isten!" (Ter 3,5).

Az engedetlenség lázadása, az esztelen gőg Teremtőjével szembeforduló, függő állapotát el nem fogadó döntése is, valamint ennek tragikus következménye is hasonló Lucifer és társai bukásához.

Szent Benedek tehát attól akar óvni, ami a reális, Istentől számunkra adott szilárd talajról szédítene el bennünket. A hazugság atyja (Jn 8,44) olyannal kecsegtet, ami önmagában lehetetlen: a 'független függőség' önmagában létében megsemmisítő abszurditásával.

Isten irgalma a "magát kiüresítő" (Fil 2,7). Megváltó szolgálatával megmenti a gőg csapdájába esett embert. De ez is csak úgy tud érvényesülni az egyed sorsában, ha elfogadja Istentől ezt a kegyelmet. Ha elfogadja saját tényleges létállapotát: hogy Isten szertetett gyermeke. Számára ez a létében adott függő viszony nem megalázó hanem éppen ellenkezőleg: fölemelő. Emberi méltóságának legkonkrétabb indoklója.

Azért volt szükséges ez a bölcseleti, teológiai eszmélődés, hogy világosan lássuk a gőg bűnének roppant súlyát, általános romboló hatását. Sokkal több ez annál, mint büszkeség, rátartiság, beképzeltség, lenézés ambíció. A tízparancsolat második táblájának valamennyi erkölcsi előírása elleni vétek csak rongálja, elcsúfítja, beszennyezi a lélek épületét. A gőg azonban alapjában rendíti meg, mikor teremtményi mivoltunkat, az Isten alkotta emberségünket vonja kétségbe. Urunk előtti felelősségünkről nem akar tudni: "olyanok lesztek, mint az Isten"!

Az elméleti tisztázás után most lássuk a gyakorlatot. HA VALAMI JÓT LÁTSZ MAGADBAN, ISTENNEK TULAJDONÍTSD, NE MAGADNAK (42). Szó sincs tehát arról, mintha Szent Benedek azt kívánná, hogy fenekéig romlott, elvetendő és megvetendő teremtésnek tartsuk magunkat. Igenis meg kell látnunk, meg is kell becsülnünk mindazt az értéket, amivel Isten megáldott minket. Hiszen jól tudjuk, hogy minden talentumot Tőle kaptunk, és elszámolásra kaptuk. Azért, hogy gyarapítsuk, kamatoztassuk. Azért, hogy "használjunk vele" (1Kor 12,7) . Igenis észre kell vennem, tudatosítanom kell, feladatként kell fölfognom, nem álszerénykedve kell rejtegetnem. Ismernem kell magamat: jó oldalamat is, hibáimat is. Csak így leszek tárgyilagos magam értékelésében. Márpedig ez az önnevelés kiindulópontja. Elengedhetetlen ez, ha tudatosan, okosan, eredményesen akarom életemet alakítani.

A ROSSZAT ELLENBEN MINDÍG ISMERD EL MAGAD TETTTÉNEK ÉS MAGADAT OKOLD (43). Ide tartoznak nemcsak a negatív cselekvések, vétkek és hibák, hanem rossz tulajdonságaink, hiányaink, örökölt hátrányos adottságaink is. Míg bűneink miatt valóban magunkat kell okolnunk, meg kell bánnunk azokat, és küzdenünk kell ellenük, addig az utóbbiak jól meghatározó föladatot jelentenek számunkra. Egyiknél sem az elkeseredés, a lebénulás következzék részükről. Ellenkezőleg: akár a rossz kijavításáról, akár a jó gyarapításáról van szó: ez komoly munkára hív. Együttműködésre Isten segítő kegyelmével.

VESD REMÉNYEDET ISTENBE -bátorít a Szent Atya (41)

Részben a Szentírásból, részben emberi tapasztalatból véve óvásait, néhány konkrét hiba kerülésére szólít föl a Regula. Ital, étel rendetlen fogyasztása, lustaság, elégedetlenség, áskálódás (35-40). Akár kolostorban élsz, akár oblátusként a világban, mindegyikre ajánlatos éberen odafigyelni. "Aki tehát azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, hogy el ne essék" ( 1 Kor 10,12).

4. FEJEZET 44-45. és 74.

Szent Benedek Atyánk szellemét ismerve keresnünk kell azt a kiegyensúlyozó mondatot, amely okvetlenül kiegészíti a félelem és rettegés fenyegető figyelmeztetését: FÉLJ AZ ÍTÉLET NAPJÁTÓL; RETTEGJ A POKOLTÓL.

Vegyük csak szemügyre először ezt a két mondatot. Nem valakitől, hanem valamitől kell tartanunk. Nem Isten elől kell elbújnunk, mint ahogy az ősszülők tették a bűnbeesés után. Nem a haragos bíró színe előtt kell remegnünk. A pokol az ember tudatos és megátalkodott szembeszegülésének következménye saját józan mérlegelésével, lelkiismeretével. Az ítélet napja ugyanúgy lehet a boldog megdicsőülésé is: "Jöjjetek Atyám áldottai! Vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot" (Mt 25,34) Ha félnivalónk van, azt egyes egyedül saját magunknak 'köszönhetjük'. Íme a szoros kapcsolat a megelőző 43. sorral.

De a kései középkor egyoldalú, haláltáncos -morbid -'harag napjával' (dies irae) fenyegetőző sötét gondolkodásával nem tart rokonságot a "jó hír", az első keresztény századok és Szent Benedek sokkal kiegyensúlyozottabb lelkülete. Az egyik oldalon tehát valóban ott áll az igazságosság: saját elégtelenségünk fenyegető következménye. "Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem...a mi Urunk Jézus Krisztus által" (Rm 15,20-21). "Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből" - valljuk hitünk alapigazságaként.

Ez tehát a másik oldal. Ez nem engedi, hogy bénító rettegéssé fajuljon bűntudatunk. Hogy ez a krisztusi reménység mennyire eltöltötte Szent Benedek Atyánkat, arra jellemző, hogy hol találjuk meg azt a bizonyos kiegyensúlyozó mondatot. Nem egyszerűen ennek a két óvó figyelmeztetésnek folytatásaként, hanem a sorolt tanácsok hangsúlyos záróköveként: ISTEN IRGALMA FELŐL SOHA KÉTSÉGBE NE ESSÉL (74).

Világosan szembesülnünk kell saját felelősségünkkel. Minden cselekedetemnek, szavamnak, sőt gondolatomnak is meg lesz, megvan a következménye. Emberi méltóságunkat csorbítaná, ha nem így volna. Ha nem vagyok egészen felelőtlen, fölületes, könnyű fajsúlyú személy, akkor ez bizonyos félelmet is kelt bennem. Hiszen hol vagyok én attól a tökéletességtől, ami teljes garanciát nyújtana minden megnyilvánulásomért. "Esendő, gyarló emberek" vagyunk ( vö.Zsid 7,28)

Oblátusként szilárd meggyőződésünk, hogy "Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok" ( 1Kor 15,10). Ez alapja annak a reménységnek is, ami indokolja, hogy Isten irgalma felől soha kétségbe ne essem. "Mi következik ebből? -teszi föl a kérdést Pál apostol rómaiakhoz írt levelében (6,15). Vétkezzünk tehát, mert nem a törvény alatt, hanem a kegyelemből élünk? Isten mentsen!" Szent Benedek két véglettől tart távol minket bölcs és nyomatékos figyelmeztetésével. Egyik a szélsőséges szabadosság. Ezért irányítja figyelmünket a bűn súlyos következményére. Másik a kínzó bűnbánat miatti kétségbeesés önpusztító állapota: ha megfeledkeznénk Arról, aki vére árán siet megmentésünkre. Ezt a teljes színképet kell tehát mindenkor szemünk előtt tartanunk.

4. FEJEZET 46-48.

Szorosan összetartozik ez a három tanács. "Megkezdett örökélet" -ez a címe Garrigou Lagrange dominikánus atya könyvének. Igen: földi születésünkkel már örök sorsunk kezdődik meg. Halálunk után időhöz kötött életünk logikus folytatására számíthatunk.

A 46.sor a célt tűzi szemünk elé: TELJES LEKI VÁGGYAL KIVÁND AZ ÖRÖK ÉLETET. Boldog találkozás, egyesülés az Úrral, a Vőlegénnyel. Beleolvadás az Örök Szeretetbe. Az Újszövetségi Szentírás befejező sorai csak úgy ontják ezt a vágyódást.

"A Lélek és a menyasszony hív: 'Jőjj el!' Aki hallja hívjon: 'Jőjj el! Aki szomjazik, jőjjön, aki kívánja az élet vízét, igyék ingyen. ...Jöjj el, Uram Jézus!" (Jel 22, 17.20)

Az első századok vértanúaktáiból is ezt a minden félelmet elsöprő, sodró vágyat érezzük áradni. Antiochiai Szent Ignác a gondolat ellen is tiltakozik, nehogy a római testvérek félreértett jóakaratból valahogy megkíséreljék elhárítani vértanúsága beteljesedését. " Kérlek benneteket, -írja - hogy ne gyakoroljatok velem alkalmatlan jótéteményt. Engedjétek, hadd

legyek vadállatok prédája, mert ezáltal juthatok Istenhez. ... Születés vár rám. Hagyjatok engem, testvérek! Ne akadályozzatok meg, hogy éljek, ne akarjátok, hogy meghaljak. Vágyva vágyom Istené lenni. ... Hagyjatok, hadd jussak be a tiszta fény honába; ha oda eljutok, akkor leszek igazi ember. ... Könyörögjetek értem, hogy ezt elérjem!" -Tévedés volna azt gondolni, hogy vértanúk ritka kiváltságáról van szó. Ez a magas izzású lelki vágy végig követhető szentjeinknél, férfiaknál, nőknél egyaránt. Utóbbiak közül említsük csak Ávilai Nagy és Lisieuxi Kis Terézt.

Az említett könyvcím azonban azt hangsúlyozza, hogy ez az örök élet utáni vonzódás nem jelenti egyúttal a földi lét elvetését, menekülést a siralom völgyének csapdáiból. Örök életünk éppen a földi föladatok vállalásától helyes megoldásától függ! Ezt tanítja az Apostol: "Ha tovább kell élnem, az termékeny munkát jelent. Nem tudom hát mit válasszak. Kettő közt vívódom: szeretnék megszabadulni, hogy Krisztussal legyek. Ez volna a legjobb. De, hogy miattatok életben maradjak, az szükségesebb" (Fil 1,22-24). Ugye már halljuk is az agg toursi püspököt, Szent Mártonunkat? Környezete jól ismeri őt, így siránkoznak betegágyánál: "'Atyánk, tudjuk, hogy Krisztus után vágyódsz, de a te jutalmad bizonyos, és nem csökken, ha még vársz egy kicsit; inkább irántunk légy könyörülettel, akiket elhagysz' -Mondják, Márton ekkor meghatódott sírásukon, szívét az Úrban egészen elárasztotta az irgalom, és könnyekre fakadt. Majd az Úrhoz fordulva a síróknak ezen szavakkal válaszolt: 'Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom attól, hogy munkálkodjam értük: legyen meg a te akaratod!'" (Sulpicius Severus kortárs levele).

Megkezdett örökélet ez a földi próbaidő. Erre az elválaszthatatlan egységre utal a Regula következő két mondata. A HALÁL NAPONKÉNT OTT ÁLLJON A SZEMED ELŐTT. Egyáltalán nem azért, hogy tehetetlenné bénító rémülettel töltsön el, hanem épp ellenkezőleg. Azért, hogy a rendelkezésedre álló napokat - minden napot - értékeld, és minél okosabban hasznosítsd. ÉLETED TETTEIRE MINDEN ÓRÁBAN ÜGYELJ. Nem tilt el eleve semmitől a Rendalapító, hiszen ismeri Szent Pál alaplevelét: "Minden szabad nekem, -de nem minden használ. Minden szabad, -csak ne válljak semminek rabjává" (1Kor 6,12). A világosan mérlegelő lelkiismeret az, ami ezt a bölcsen, határozottan megkülönböztető értékelést, 'ügyelést' helyesen gyakorolja. Különösen is áll ez az oblátus életre, akinek nem az apát szabja meg a konkrét munkaterületét, napi föladatát.

Vegyük észre a hangsúlyt is, azt az intezitást, ami már a minden törvényt összefoglaló főparancsnál oly lenyűgöző: teljes szívvel, teljes lélekkel, egész elmével és minden erővel! Itt: teljes lelki vággyal, naponként minden órában. A parúzia várása, az örök életre való készülés egész gyakorlati életünket irányítja, és energiával tölti el. Ugye érezzük, mennyivel hatékonyabb ez a pozitív vonzerő, mintha csupán a negatív, a rossztól, vagy éppen a büntetéstől való félelem késztetne a tisztességre. Nem is jutalomról van itt szó, hanem arról, hogy egy értékes, hasznos földi élet az Örök szeretetbe és boldogságba torkollik, a Végtelenben teljesedik ki. Nem Istennek teszünk szívességet, ha az Ő útján igyekezünk járni, hanem önmagunkat valósítjuk meg a szó legteljesebb értelmében.
4. FEJEZET 49-5O.

George Orwell híres, hírhedt regényének címe: 1984. A rémület parancsuralmi rendszerét írja meg hátborzongató látomásában. Minden szál a gonosz diktátor kezében fut össze. Big Brothernek: Nagy Testvérnek hivatja magát. A legmodernebb eszközökkel hatékonyan kelti azt a látszatot, hogy ő mindent lát, mindenről tud. Semmi se maradhat elrejtve előle. -- Létezett olyan igen káros, rövidlátó nevelési módszer, ami ugyan természetesen nem ilyen gonosz indulattal, de mégis állandó rettegést, szorongást keltve próbálta a bűntől visszatartani a hivőket. Isten szeme mindent lát!

Szent Benedek Atyánk nem a leselkedő, azonnal lecsapni, tetten érni kész kényurat állítja elénk, mikor ezt a tanácsát írja: LÉGY MEGGYŐZŐDVE ARRÓL, HOGY ISTEN MINDENÜTT FIGYEL RÁD. Sokkal inkább a veszélyekre figyelmeztető, a meggondolatlanságtól óvó, a mindenkor segítségünkre siető Atya iránti bizalomra akar nevelni. Magától értetődik - és nem elhanyagolható tény, - hogy a bűn kerüléséhez is indítékot ad, ha annak tudatában élek, hogy Isten színe előtt járok mindenütt. De ez a "figyel rád" legkevésbé a rosszindulatú leselkedés, gyanakvó hibakeresés fogalmát fejezi ki. Tanulságos, ha a latin eredeti respicere jelentését keressük ki a szótárban. "Tekintettel van valamire, tekintetbe vesz - különösen segítőleg, vagy jót téve - tehát = valakinek ügyét felkarolja, valamit pártfogása alá vesz, gondját viseli; Istennel kapcsolatosan: kegyelmesen tekint reánk, könyörül rajtunk" ( Finály: A latin nyelv szótára ).

Ugye világos a sarkos különbség az indítékok között? Az egyik a lelki elnyomorodásra vezet, egyben a farizeusi álcázás reakcióját váltja ki. Míg a másik a mennyei Atya iránti bizalomra, ugyanakkor az egészséges önbizalomra, sajátmagunktól való elvárásra is nevel. A kushadó szorongás helyett a felelős biztonságérzés magatartásának talaja. Mennyire szükséges, hogy mélységesen meg legyünk győződve arról, hogy mennyei Atyánk, aki "tenyerébe írt bennünket" ( Iz 49,16 ), valóban szívén viseli sorsunkat, és mindenütt biztatóan figyel ránk.

Ez a mindenkori Isten jelenlétében járás teszi lehetővé azt is, amit a következő mondatban tanácsol a Szent Atya: A SZÍVEDBEN FELBUKKANÓ ROSSZ GONDOLATOKAT CSAPD AZONNAL KRISZTUSHOZ, ÉS TÁRD FEL ŐKET A LELKIATYA ELŐTT. Bőséges tartalma van ennek a tanításnak. Először mindjárt az, hogy ne eleve bűntudattal, félelemmel gondoljunk a kísértésekre. Nagyon fontos, hogy pontosan meg tudjuk különböztetni a kísértést a bűntől. Az első független az akarattól. Kívülről érkező hatás, vagy bárminő belső indítás okozná, - fiziológiai következmény, emlékkép, fantázia, tudattalanból feltörő érzés, ellenszenv, előítélet - a tudatossá válás pillanatáig nem vagyunk érte felelősek. Nem kell tehát vádolni magunkat, bűntudatot éreznünk. Bűnt csak tudatosan követhet el az ember. És itt jön a második roppant lényeges tudnivaló. Egyetlen szó ez: AZONNAL. Jól ismerte a Regula megszerkesztője a klasszikus szabályt: Principiis obsta! Tüstént állj ellen! Félannyi energiával tudom elhárítani a kísértést, ha alkudozás helyett azonnal szembeszállok vele, nem hagyom. hogy megvesse lábát. Halogatás. ízlelgetés, önámító vakmerőség életveszélyes lehet a lélek számára. Egy percre sem felejthetjük el Péter apostol figyelmeztetését: "Óvatosak és éberek legyetek. Ellenségtek, az ördög, mint ordító oroszlán jár körül, keresve, kit nyeljen el." ( 1Pt 5,8 ). Határozottnak kell lennünk. Azzal a biztos tudattal - és ez a harmadik tanulság -, hogy az Úr nem hagy magunkra ebben a küzdelemben. Ott van mellettem: karnyújtásnyira. A tudatosított felbukkanó rossz gondolatot azon melegében Krisztushoz tudom csapni. Krisztushoz, a sziklához, hogy pozdorjává törjön rajta a kísértés.

Drámai példát ad erre éppen Szent Benedek. Minden oblátus jól ismeri a jelenetet, melyről életrajza tudósít minket. A kemény remeteéletet élő fiatal Benedeket szinte ellenállhatatlan hevességgel kísérti meg a vágy, hogy visszasiessen a római társaság körébe. Nem tétovázik azonban, és mint oly gyönyörűen írja Nagy Szent Gergely: "Teste sebével távolította el testéből a lélek sebét". -- Amint a kísértéseknek is számtalan fajtája van - János evangélista "a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége" ( 1Jn 2,16 ) hármas gyökerében foglalja össze röviden -, úgy a Krisztushoz csapás módja is végtelenül változatos lehet. Hatékony lehet alkalmasint az is, ha éppen ügyet sem vetek rá, hanem valami egészen mással kötöm le figyelmemet. Nem taglalhatjuk itt a rossz gondolatok elleni küzdelem módszertanát. Nem hagyhatjuk ki azonban a Sátántipró Asszonynak, a Bűnösök Menedékének, Oltalmazó Édesanyánknak biztos segítségét. Légy bűnösök szószólója, botló lábunk támasztója - énekeljük gyermeki bizalommal. És sohasem hallotta még senki, hogy Te gyámoltalanul magára hagytad volna azt, aki oltalmad alá folyamodott.

A mondat befejező része is hallatlanul fontos. Legyen állandó lelkiatyja az oblátusnak. Akitől nem csupán az elkövetett bűnök alóli föloldozást várja. Tudjam valóban őszintén föltárni lelkem állapotát. Ismerjen engem. Beszéljem meg vele küzdelmeimet, kudarcaimat, eredményeimet, terveimet. Legkevésbé sem szószaporításra gondolok, vagy arra, hogy lelki mankó nélkül egy lépést se merjek tenni önállóan. De aligha érti, mit jelent Krisztus nyomába szegődni, aki azt képzeli, hogy eredményesen haladhat a keskeny úton, és könnyen bejut a szűk kapun ( vö. Mt 7,14 ) senior spiritualis - bölcs lelki vezető nélkül. Érdemes buzgón imádkozni, hogy rátaláljunk: nagy kegyelme az Úrnak.

4. FEJEZET 51-54.

A beszédkultúráról szól a Regula következő három sora. ŐRIZD MEG AJKADAT A HITVÁNY ÉS GONOSZ BESZÉDTŐL. NE SZERESD A SOK BESZÉDET. NE MONDJ HIÁBAVALÓ, VAGY NEVETÉSRE INGERLŐ SZAVAKAT. Csak sejthetjük, mekkora jelentősége volt abban a társadalmi helyzetben az ilyen figyelmeztetésnek. A letűnőben lévő klasszikus kultúrát a vérbő, friss, de bárdolatlan barbár szellem váltja le éppen Európában és Észak-Afrikában.

Őrizd meg ajkadat -- a Zsoltáros pompás, megjelenítő képe állhatott Benedek szeme előtt: "őrt állítottam szám elé" ( 38,2 ). A Példabeszédek szerzője is bölcs tanáccsal szolgál: "Aki vigyáz szájára meg a nyelvére, megmenti életét... - vagy a Neovulgáta fordítása szerint: - ...megóvja lelkét ( 21,23 ).

Milyen fajta beszédtől kell óvakodnunk ma éppúgy, mint a 6. században, oblátusként éppúgy, mint a közösségben élő szerzeteseknek? Hitvány, gonosz, sok, hiábavaló - ezeket a jelzőket sorolja föl a Szent Atya. Nem lesz fölösleges, ha kicsit alaposabban szemügyre vesszük , hiszen most nekünk szól mindez.

Hitvány és gonosz = az ártó, rosszindulatú beszéd. Ami a gonoszt illeti, talán inkább a nyílt, szemtől-szemben elhangzó, fölcsattanó, szurkáló, sértő szavakra gondolhatunk. Hányszor mérgezi ez meg a család légkörét! Gyakran szenved ettől nem csak az, akit megcélzok vele, hanem a család összes többi tagja is. Mit szenved az anyós és menye közti szópárbajtól, vitriolos megjegyzésektől a két malomkő között őrlődő férj/fiú, a tudat alatt megmérgeződő gyermekek. De nincs ez másképp akármilyen egyéb társadalmi képződményben, közösségi formában sem. -- Hitványnak mondanám azt a sötét, aljas aknamunkát, amit rágalmazásnak, megszólásnak, bajkeverő féligazságoknak, sustorgó pletykának nevezünk. Megborzad az ember, ha végig meri gondolni az összes lehető következményt. Repül a nehéz kő: ki tudja hol áll meg? Ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg? ( Arany: Toldi, 3. ének.) Aligha lehetne keményebb kárhoztatást találni a hitvány és gonosz beszédre, mint a Példabeszédek könyvének megállapítása: "Hat dolog van, amit gyűlöl az Úr, a hetedik meg utálattal tölti el szívét: A gőgös szem, a hamis nyelv, az ártatlan vért ontó kéz, az álnokságot tervező szív, a gonosz ügyben járó láb, a hazudozó, hamis tanú, s végül - aki viszályt kelt a testvérek között" ( 6,16-19 ). Korunkban az erkölcstelenség fogalmát többnyire leszűkítjük rövidlátóan a VI. és IX. parancsolat körére. Pedig amit gyűlöl az Úr, ami utálattal tölti el szívét, azt mi milyen logika alapján tartjuk elmellőzhető véteknek?

Ami a sok beszédet, a be nem álló szájat, a fajsúlytalan fecsegést illeti, arra elég egy tréfás mondást idézni: Aki húsz szóval fejti ki azt, amit öttel is elmondhatna, - nos, az bármi egyéb aljasságra is képes. -- Ne szeresd a sok beszédet!

A hiábavaló szavak: a haszontalan szájajártatást jelentik. Mikor valaki abban a tévhitben él, hogy kizárólag neki kötelessége szórakoztatni a társaságot. Beleszeretett a saját hangjába - mondják. Más szóhoz sem tud jutni. Nem veszi észre, hogy untatja, fárasztja a többieket? El is sekélyesedik, fölvizeződik a társalgás; szószátyár, értéktelen monológgá silányul. Szent Benedek azt kívánja, hogy igényes kritikával figyeljük magunkat, ellenőrizzük viselkedésünket.

A mondat második fele már átvezet a következő tanácshoz. Ne mondj nevetésre ingerlő szavakat. A sok, vagy túlzó nevetést ne kedveld. Mivel a nevetésre ingerlő szavak a hiábavalóság szintjén vannak, talán nem nagy tévedés, ha a léha, kétértelmű, sikamlós, illetlen, szaftos történetkéket értjük rajtuk. Meg a mások - persze távollévők - rovására megeresztett tréfálkozást, gúnyolódást. Szent Benedek Atyánk egyik jellemző vonása a kiegyensúlyozottság, a helyes arányérzék Egyáltalán nem azt várja el tőlünk, hogy savanyú úr-ként ( Madách ) soha el ne mosolyodjunk, száműzzük a jóízű kacagást. Sok és túlzó - ezen van a hangsúly. Ehhez az önuralomhoz, visszafogottsághoz nem kell kámzsát ölteni. Hozzátartozik a kultúrált viselkedéshez. A rendezett, mértéktartó, az emberi méltóságot kívül-belül igénylő magatartáshoz. A 21. században semmiképp se kevésbé, mint a népvándorlás korában...

4. FEJEZET 55-58.

A SZENT OLVASMÁNYOKAT ÖRÖMMEL OLVASD. A most szemünk előtt lévő mondatokban többször is kitérünk a magyar fordítás sajátosságaira. Távolról sem azért, hogy illetéktelenül belekontárkodjunk olyan munkába, amit Söveges Dávid atya kitűnően végzett el. De, hogy a 6. századi latin kifejezések több értelmezést engednek meg, azt elfogadhatjuk. Néha a szószerinti fordítás helyett alkalmasabb az értelmező, a mai olvasó számára világosabb kifejezés megkeresése. Így van ez mindjárt ennél a mondatnál is. Az audire igét írja Szent Benedek, hiszen alighanem számos olyan férfi kért fölvételt akkoriban a monostorokba, akik aztán ott tanultak meg olvasni. A tehetségesebbek még a betűvetést is. Lehettek tehát, akik még nem olvasták, de igenis hallgatták a szent olvasmányokat. A mai oblátusnak már valóban az olvasásra van inkább lehetősége. Ez azonban igazán nem lényeges különbség. A hangsúly itt - Benedek monostorában ugyanúgy, mint a modern asztali lámpa fényénél - a hogyan-on van: libenter = szívesen, örömmel. Nem kényszeredetten, nem terhes föladatként, nem azt lesve, hol lehet elbliccelni, valami sürgős elfoglaltságra hivatkozva. Ehhez persze az is szükséges, hogy keressünk és találjunk olyan lelki olvasmányokat, amelyek valóban jóízű és értékes szellemi táplálékul szolgálnak.

GYAKRAN BORULJ LE AZ IMÁDSÁG ALATT. Úgy hangzik ez, mintha a jámbor testtartásra buzdítana a Regula szerzője. De csak a magyar szövegben. A tömör három latin szót még egyszer annyival adja vissza a fordító. Ez azt is eredményezi, hogy magyarázás, értelmezés lesz belőle. Csakhogy Szent Benedek nem azt mondja, hogy imádság közben, ima alatt hogyan viselkedjünk, hanem azt, hogy gyakran imádkozzunk. A leborulás valóban nem esik messze az incumbere igétől. Ám ebben az összefüggésben inkább helyénvaló az egyébként is használatosabb nekifeküdni, foglalatoskodni, egész figyelmével összpontosítani (koncentrálni) jelentést venni. Az oblátus is, mint minden hitét komolyan vevő keresztény, az imádságos életre törekszik. Hogy valóban "m i n d e n b e n dicsőíttessék az Isten" (1Pt 4,11) . Ezt az apostoli buzdítást nagyon is világias tevékenység taglalásánál idézi a Regula 57. fejezete: mikor a termékek árának megszabásáról intézkedik. Így valósul meg a mindennapi elfoglaltság közben a szentpáli elv: "Szüntelenül imádkozzatok!" (1Tessz 5,17). - Itt azonban az istenkereső élet eszköztára nem ezt az általános lelki beállítottságot említi, hanem az összeszedett, az Isten felé fordulásra összpontosító imádkozást. Ezt érzékelteti a nekifeküdni ige. Találjunk hát minden nap - gyakran - alkalmat erre az összeszedett imádkozásra is. Az oblátusnak ugyan nem mindig van módja arra, hogy az Oltáriszentség előtt leborulva emelje szívét az Úrhoz. De néhány perc bensőséges imádság nélkül nehéz elképzelni élő szeretet-kapcsolatot azzal, Aki azt ígéri, hogy "hozzánk jön, és bennünk fog lakni" (vö. Jn 14,23).

MÚLTAD BŰNEIT KÖNNYEK ÉS FOHÁSZKODÁSOK KÖZT MINDEN NAP VALLD MEG IMÁDSÁGAIDBAN ISTENNEK. HIBÁIDBÓL PEDIG A JÖVŐBEN JAVULJ MEG. Még mindig a magyarra ültetés. Ismét értelmezés, vagy legalábbis stiláris gondosság indokolhatja, hogy bűnöket bánunk, de hibák ellen küzdünk. Értjük. De Szent Atyánk ugyanazt a szót használja: mala. Jóllehet bőséges választéka volna a kettő megkülönböztetésére. A múlt keservesen megbánt bűneit Isten már rég megbocsátotta a szentségi gyónásban. Most imánkban inkább a fölszabadult hála örömkönnyei törnek elő. Mindez azonban csak úgy lehet őszinte, ha föltétlenül hozzá társul a mával már megkezdődő jövő komolyan gondolt programja: javulj meg! Attól nem kell tartanunk, hogy valaha is munka nélkül maradunk, ha igazán arra törekszünk, "hogy Isten országának méltó részesei lehessünk" (Prol 50).

4. FEJEZET 59-60.

Első pillantásra nem is gondolnánk, milyen szorosan összetartozik ez a két mondat: NE ELÉGÍTSD KI A TEST KÍVÁNSÁGAIT. GYŰLÖLD SAJÁT AKARATODAT. Talán épp ez az ellentét jellemzi ezt a kapcsolódást. Az első szavakat a Galata-levélből kölcsönzi Szent Benedek. Így olvassuk közvetlen környezetében: "Lélekben éljetek! Akkor nem fogjátok teljesíteni ( kielégíteni ) a test kívánságait. A test ugyanis a lélek ellen tusakodik, a lélek pedig a test ellen, s ellentétben állnak egymással. Így nem azt teszitek, amit szeretnétek" (5,16-17). Nem fölösleges fontoskodás, ami most pár percre igénybe veszi türelmeteket. A görög szavak ugyanis mindjárt világossá teszik a gondolat lényegét. Mert ma talán óvakodnánk attól, hogy íly élesen szembeállítsuk egymással a testet és a lelket. Úgy véljük, hogy épp az ember testi-lelki harmóniájára kell törekedni, hiszen alapvetően fontosnak tartjuk a pszichoszomatikus egységet. Nos, hát ezért kell kicsit vizsgálnunk a görög kifejezések jelentését. Pszüché és szóma. Lélek-test egysége az emberben - hangoztatjuk. Csakhogy Szent Pálnál nem ugyanezeket a szavakat olvassuk. A lélek nála: pneuma. A test pedig: szárksz. Ez utóbbira a magyarban a drasztikusabb hús kifejezést is szoktuk használni, hogy jobban megközelítsük az eredeti értelmét. Szent Atyánk tehát - Pállal együtt - nem az egészséges, természetes, építő, Isten kezéből származó testi kívánságok kielégítésétől óv. Ő is a hús jelentésű latin szót írja, ugyanúgy, mint az Apostol szövegének latin formája. Caro - és nem corpus (test). De ugyanezt találjuk a galatákhoz írt levélben a lélek-nél is. Nem pszüché, hanem pneuma. A latinban is megkülönböztetjük a két nagyjából azonos jelentésű szót: spiritus és anima. Magyarul többnyire meg kell elégednünk a lélek kifejezéssel. Szó sincs tehát az egyensúly megbontásáról , test és lélek szembefordításáról. Ha nem a szöveg, hanem a gondolat hű visszaadását tűznénk ki célul, így hangzanék magyarul a Regula figyelmeztetése:

Ne elégítsd ki megromlott természetünk bűnös kívánságait

A második fölszólítás már inkább a szellemi, lelki területre, az akarat tevékenységére irányítja figyelmünket. Vigyázat! Itt se essünk abba a tévedésbe, mintha valami káros belső feszültségre, saját akaratunkkal való tudathasadásos szembeszállásra szólítana föl Benedek. Veszedelmes félreértés volna ez. Sajnos volt példa erre az ártalmas, elhibázott értelmezésre az aszkézis történelmében. A propria voluntas nem annyira saját akaratot, mint önakaratot, önfejűséget jelent. Távolabbról különvéleményt, makacsságot, megátalkodottságot. Ne arra próbáljunk törekedni, hogy letörjük, elbizonytalanítsuk, megtagadjuk akaratunkat. Miért volna az gonosz, gyűlölendő dolog, ha akarunk valamit, ha van önálló véleményünk, célkitűzésünk? Szent Benedek egyáltalán nem a határozott akarat kiirtását követeli. Azt azonban igenis, hogy azt akarjuk, amit Urunk célunkul tűz ki elénk. Tehát azt, hogy életünk egyre inkább összhangban legyen Isten akaratával, tervével. Ez üdvösségünk, emberi és örök kiteljesedésünk biztos - ha nem is mindig könnyű - útja. Valóban gyűlöletes volna a saját akarat, ha ez a sátáni dehogy is, a nem szolgálok önveszejtő lázadását jelentené. Akaratunknak Isten akaratához való hangolására, erre a kozmikus harmóniára, ebből fakadó lelki békére és biztonságra vonzó példákat tár elénk a kinyilatkoztatás. Hányszor imádkoztuk már zsolozsmánkban a messiási zsoltárt: "Lásd, itt vagyok! A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod" (39,8). A Zsidó-levél szerzője egyértelműen Megváltónkra alkalmazza (10,5-7). Maga Jézus pedig ismételten hangsúlyozza: "Nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem" (Jn 6,38). "Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki küldött engem" (Jn 4,34). Az Istenember életének legnehezebb órájában vérverejtékes imával erősíti meg: "Legyen meg a te akaratod" (Mt 26,42). "Ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd, Atyám" (Lk 22,42). Minket is erre az imára tanít: "Miatyánk...legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön (a mi életünkben) is" (Mt 6,10). -- A Názáreti Szűz Istennek adott válasza egész oblátus-életünk jelszavául kínálkozik: "Az Úr szolgáló leánya vagyok: történjék velem szavaid szerint" (Lk 1,39). Ő nem elveszítette, vagy föladta saját akaratát, hanem egy egész életen át egybehangolta Istenével. A Magnifikat elragadtatásában épp úgy, mint a Golgota szívszakasztó áldozatának órájában. Ugyanezt látjuk az "igaz férfiúnál", Szent Józsefnél is. Ezt a szentbenedeki fölszólítást így lehetne a Szentírás szavaival érteni: "Ne legyetek oktalanok (ez volna a mi rövidlátó önakaratunk), hanem értsétek meg, mi az Úr akarata" (Ef 5,17).

Olyan fontos terület ez, ahol igazán arra kell törekednünk, hogy szabatosan, világosan megértsük a Regula Szerzőjének gondolatát. Döntő jelentősége és hatása van gondolkodásunkra, egész gyakorlati krisztuskövető életünkre. Ennek a Regula-falatnak két mondatát foglalja egybe - úgy tetszik - Péter apostol röviden: "ne emberi szenvedélyeknek, hanem Isten akaratának megfelelően" éljetek (1Pt 4,2).

4. FEJEZET 61-63.

Mikor az apát parancsainak teljesítéséről szól szent Benedek, nyugodtan mondhatjuk: ez valóban nem az oblátusokra vonatkozik. Annál inkább két sorral odább: ISTEN PARANCSAIT NAPONTA TETTEKKEL TELJESÍTSD. Tehát nem csak időnként nekibuzdulva, mondjuk egy jó lelkigyakorlat utáni hetekben. És nem is a szép gondolatok, lelkes elhatározások szintjéig. Hanem a napi cselekedetek kevésbé látványos, de annál állhatatosabb, hűséges gyakorlásával. Az írott törvények, megfogalmazott parancsok többnyire inkább az irányt és a határokat szabják meg. A kézzelfogható napi teendők elsősorban a lelkiismeret belső indításait követik. Ennek a lelkiismeretnek érzékenysége, igényessége és hatékonysága szüntelen bölcs ellenőrzést, okos nevelést kíván meg - egy teljes életen át. Ebben szerepet kap a jó lelkiatya is. És természetesen az egészséges, őszinte napi lelkiismeretvizsgálat.

Első pillantásra látjuk, mennyire ide tartozik az apát és az Isten parancsainak teljesítéséről mondottak közé a 62. sor: NE KÍVÁND, HOGY SZENTNEK MONDJANAK MIELŐTT AZ LENNÉL, HANEM ELŐBB LÉGY AZZÁ, HOGY NÉMI IGAZSÁGGAL ANNAK NEVEZHESSENEK. Az ember képes magamagát is félrevezetni, ostobán áltatni. Bizony belopakodhat az a kísértés, mintha oblátus mivoltom kiemelne a "közönséges" emberek közül. "Hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember..." (Lk 18,11). Hogy az ilyen önteltségről mi az Úr lesújtó véleménye, azt jól tudjuk. Az a tény, hogy a bencés családhoz tartozunk inkább többre kötelez, többet vár el tőlünk. Noblesse oblige! Hiszen sokkal több kegyelmi segítség is áll rendelkezésünkre. Nem elismerésre tarthatok igényt azért, mert "hetenként kétszer böjtölök, tizedet adok mindenből..." (uo.), hanem az a dolgom, hogy kamatoztassam a lelki javakat, amelyeket bizalommal ad Uram. "Ha már megtettetek mindent, amire parancsot kaptatok, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami kötelességünk" (Lk 17,10). Bizony, az életszentségre való törekvés részünkről nem Isten megajándékozása, hanem egész egyszerűen - más oldalról megközelítve - ugyanaz, mint amiről az előző bekezdésben beszéltünk: Isten parancsát naponta tettekkel teljesítsd.

Hogy mennyire nem a fellegek között jár a Regula írója, hogy mennyire józanul számol emberi gyarlóságainkkal, az itt is világosan kitűnik. Bizony az apát is adhat rossz példát - "mitől Isten mentsen". És melyikünk mentes attól a kísértéstől, hogy szebbnek mutassa magát, mint amilyen? Hogy fontosabb legyen néha a pillanatnyi külső látszat, mint a szívet és veséket vizsgáló Isten" értékítélete (Zsolt 7,11)! Ugye nem engedünk ennek az annyira átlátszó, együgyű, visszatetsző álszent-kísértésnek?!

4. FEJEZET 64.

SZERESD A TISZTASÁGOT. Sokszor elhangzik itt a kérdés: mit is értsünk a tisztaság fogalmán? Minél szélesebb, teljesebb tartalmát vegyük ennek a kifejezésnek. Nem korlátozódik a test kívánsága, az érzéki kísértés elhárításának szűk területére. Ezt sugallja az a szemlélet is, amellyel Szent Benedek ezt a mondatát megszerkesztette. Ellentétben az utána sorakozó öt fölszólítással, itt nem tagadó formát használ. Nem ellenállás, küzdelem, a rossz legyőzése a cél. Szeresd: a lehető legpozitívabb ige van felszólító módban. Tartsd nagy értéknek, őrizd, ragaszkodj hozzá, legyen igazi örömöd, boldogságod, teljességed kincse ez a tisztaság. Sokkal-sokkal több ez, mint bűnök, kísértések elleni küzdelem, tisztátalan gerjedelmek legyőzése, veszélyt rejtő alkalmak kerülése. Szeresd mindenben a tisztaságot. Átvilágítás szükségességét emlegetik a politikában, gazdasági életben. Az oblátus legyen bármikor átvilágítható. Ne legyen takargatnivalója, a folt és homály nélküli kristálytisztaságot szeresse. Elsősorban lelkében, gondolkodásában, beszédében, tehát jellemében. Tükröződik azonban ez környezetében: használati tárgyaiban, otthonában, ruházatán, ápoltságában is. Szeresd a tisztaságot. Ennek hiánya okozna kellemetlen érzést, rossz közérzetet.

Ez a szeretet az ellenkező végletet is kizárja. Vagyis azt a görcsös, beteges, kényszeres megszállottságot, amit lelki vonalon aggályosságnak, skrupulozitásnak nevezünk, fizikai értelemben pedig tisztálkodási, vagy takarítási mániaként ismerünk. Keserves kínlódás az, nem szeretet.

Szent Benedek egész gondolkodásmódját, követőinek szellemét fölragyogtatja ez a rövid mondat. Mindent pozitív oldalról közelítsünk meg. A szépre törekedjünk. Fogadjuk el, hogy boldogságra teremtett minket az Úr. Természetes, hogy ez föltételezi a rossz kerülését is. De sem indítékként, még kevésbé kitűzött célként meg ne rekedjünk ezen a negatív szinten Szeresd a tisztaságot: ez Isten gyermekeinek létformája. Ebben érzed jól magad. És így érzi otthon magát Urunk is életünkben.

4. FEJEZET 65-78.

Először azt a szakaszt gondoljuk végig, amelyik a 65. sortól a 73.-ig terjed. A kezdő és a befejező sorok össze is tartoznak, és mintegy csokorba foglalják a köztük lévőket. Közös mindegyiknél, hogy két pólusúak. Vagyis legalább két szereplőjük van. Én és valaki más, mások szükségesek, hogy a kapcsolat, a viszony kialakuljon. Ötben valami hibától óv az Atya, kettő pedig a jóra int. A negatív előjelűeknél azt a másikat céltáblának használom. Ellenség-képet testesít meg. A lélektan figyelmeztet: nem saját hibáimat vetítem-e rá, és ez a gyökere annak, hogy ellenségesen állok vele szemben?

Lássuk tehát a szélső tanácsokat. SENKIT SE GYŰLÖLJ. Hiszen a gyűlölködés homlokegyenesen ellenkezik az evangéliummal. Az föl sem vetődik itt, hogy szerinted volna-e okod erre a gyűlöletre. A haragtartástól már óvott korábban Szent Benedek (23). Most mélyebb gyökeret érint. A gyűlölet valóban feneketlen verem, semmiképp nem fér össze a krisztusi szeretettel.

"Aki testvérét gyűlöli, az még most is sötétségben van". "Aki azt állítja: szeretem az Istent, de felebarátját gyűlöli, az hazug" (1Jn 2,9; 4,20). Így tehát rímel erre a két mondat, amely bezárja ezt a szakaszt: HARAGOSODDAL MÉG NAPSZÁLLTA ELŐTT BÉKÜLJ KI. ELLENSÉGEDÉRT KRISZTUS SZERETETÉBEN IMÁDKOZZÁL. Még ha jogosnak is tartanánk a haragot, ha úgy éreznénk, hogy nem más, mint viszonzása az irányunkban megnyilvánuló gyűlöletnek, Krisztus szeretetében kell az ökölbe szorított kéznek, a görcsbe merevült léleknek oldódnia. Egyaránt érvényes ez mind szerzetesek esetében, mind a világban Krisztus nyomába szegődőknél.

Tele vagyunk azonban gyarlósággal. Újra meg újra szembe találjuk magunkat gyöngeségeinkkel. Szent Benedek Atyánk fölsorol néhány ilyen buktatót.

NE LEGYEN BENNED FÉLTÉKENYSÉG. Alattomos lelki elferdülés ez. Nem biztos, hogy egykettőre látványosan mutatkozik. De ha nem figyelek föl rá, ha nem tudok fölébe kerekedni, zöldszemű rémmé nőheti ki magát (Shakespeare), és pokoli pusztítást képes végezni. Elsőként engem magamat forgat ki valómból, tesz tönkre, őröl föl egyre inkább. Bizonytalanná tesz, fölemészti az önbecsülést. Ha a szent Apát a monostorban élőknél sem tartja kizártnak - és bizony minden zárt közösségben talajra lelhet - , akkor világos, hogy nem csupán a szerelemféltésről van szó. Tanácsos időről időre őszintén és mélyen önmagunkba nézni. Ha észrevétlenül befészkelné magát a féltékenység a lelkünkbe, sok keserves órával kell számolnunk, mire újra megtaláljuk békénket.

NE LÉGY IRIGY. Micsoda nevetséges kicsinységek képesek kiváltani az irigységet! Valaki hamarabb mondta ki, amit én már rég megfogalmaztam magamban. S most ő aratja le a dicsőséget. Neki kedvez a szerencse anyagiakban, vagy bármi más téren. Gyermekei jobban érvényesülnek az életben, mint az enyémek. A szomszéd pázsitja mindig zöldebb." Több üdvözlő kártyát kapott nevenapján. Ugye bosszantóan kacagni való. És mégis milyen gyakran keseríti meg szánk ízét. Ne hagyjuk. Tudjak mindig együtt örülni az örvendezőkkel (vö. Rm 12,15).

Ez utóbbi kettő inkább belülről emészti az embert. A most következő figyelmeztetés már olyan hibától óv, ami föltünő összezördüléssel jár.

NE TALÁLD KEDVED A CÍVÓDÁSBAN. Nem arról van itt szó, hogy soha nem lehet ellenvéleményed. Hogy mindent bólogató jánosként el kell fogadni. Hogy a béke kedvéért inkább csorbuljon az igazság. A szent Atya igen körültekintően fogalmaz. Aki kedvét leli a cívódásban, az szinte sportból mond ellen mindennek. Tréfásan így szokták ezt jellemezni: mondj valamit, hadd cáfoljam meg. Az eredmény az, hogy a környezetbeliek már jóformán meg se mernek mukkanni. Ez mérgezi a légkört. Nyilván vonatkozik ez a családra, munkahelyre, akár oblátus közösségre éppen úgy, mint a szerzetesek életére. Hogyan állok én ezen a téren? Mert másnál sokkal hamarabb veszi észre az ember az ilyen kialakuló ferdeségeket, mint saját magánál.

Vitára szükség van. Így tisztázódnak a különböző vélemények. Ezzel kristályosodik ki az igazság. Haladás nincs e nélkül. Viták révén érlelődik a meggyőződés. Arra viszont mindig ügyelni kell, hogy sohase a magam igazát akarjam mindenáron győzelemre vinni, hanem őszintén, nyíltan az igazságot keressem. Akár eddig szilárdnak vélt hiedelmek föladására is készen, ha azok megdőlnek. Az ilyen igazságot kereső vita semmiben sem hasonlít a cívódáshoz. Szent Benedek Atyánk nekünk is föladatunkká teszi, hogy ne engedjük a termékeny vitatkozás kultúráját veszendőbe menni.

KERÜLD A FELFUVALKODÁST. Mi mindenre vagyunk képesek rátartiak lenni! Olyasmire is, amiben az égvilágon semmi személyes érdemünk nincs. Származásra, példának okáért. Adottságokra, amelyeket pedig inkább elszámolásra, kamatoztatásra kapott föladatként kellene értékelnünk. Kevés olyan utálatos teremtés létezik, mint az, aki beképzelt. Még akkor is, ha "van mire". Gondoljunk csak az öntelt farizeusra a példabeszédben. Ha elkezdjük összehasonlítgatni magunkat másokkal, akkor - ha őszinték tudunk lenni - , rájöhetünk, hogy az ember oly rövidlátó és oly részrehajló, hogy valami tudatalatti ravaszsággal mindig mi kerekedünk a másik fölé. Nekünk nem X, vagy Y az, akihez mérnünk kell magunkat. Krisztus Jézus a mércénk.

"...Míg meglett emberek nem leszünk Krisztus teljességének mértékére" (Ef 4,13). "...Míg Krisztus ki nem alakul bennetek" (Gal 4,19). Ha ez él bennünk, úgy elpárolog a felfuvalkodás nevetséges kísértése, mintha soha föl se vetődött volna. Bizony ugyancsak messze vagyunk még az elénk tűzött céltól. Nincs mivel büszkélkednünk. Annál inkább tartozunk hálával azért a nagy türelemért, amit Mennyi Atyánk tanúsít irántunk (vö. Rm 9,22; 2Pt 3,9).

Két tanács olyan tárgyban hangzik el végül, amely változatlanul hallat magáról, mióta csak emlékeink maradtak fönn az emberiség történelméből. Ez a generációs szakadék problémája. Nem ezt a kérdést oldja meg a Regula. Hiszen az egészséges haladás szükségképpen magával hozza a korkülönbség feszültségét. A kiéleződő ellentéteket, a káros konfliktusokat azonban a két nagyon egyszerű szabály segít megelőzni.

TISZTELD AZ IDŐSEBBEKET. SZERESD A FIATALABBAKAT. Ha belegondolunk, ugyanazt kell mindkét korosztálynak éreznie a másik iránt. Talán az arány lehet különböző. Mert okvetlenül szeretetnek is kell élnie a fiatal szívében az idősebb iránt, akit tisztel. Sőt. Egy korosabb bölcs mondotta: csak olyannak szabad kimosolyognia az öregeket, aki nagyon tudja őket szeretni. Ugyanígy nem elég, ha "csupán" szereti valaki a fiatalokat. Mert, ha mindarra az igényre gondol, amit elvár tőlük, ha fölméri, hogy milyen föladatokra kell alkalmassá lenniük, akkor bizony tiszteletet is érezhet irántuk.

Ezek mind mélységesen emberi dolgok. Érvényesek szerzetesi közösségben és világban élők mindennapjaiban egyaránt. Szent Atyánk egyenesen így mondja: "éjjel nappal szüntelenül" tudatosítsuk és szorgosan gyakoroljuk (76.78). Igaz, Ő a "monostor zártságáról" beszél. De ezek a Regula-falatok végig azt igyekeznek érzékeltetni, hogy a népek nagy nevelőjének életbölcsessége egyáltalán nem szorul be a klastrom falai közé, nem korlátozódik a fogadalmas szerzetesek szűk családjára.

5. FEJEZET ( Az engedelmesség)

Azt gondolná az ember: oblátus álláspontról akár nyugodtan ki is hagyhatnánk ezt a fejezetet. Kinek engedelmeskedjünk? Hiszen világos, amit Szent Benedek mond: "mivel...másnak ítélete és parancsa szerint járnak, monostorban élik le életüket, és azt kívánják, hogy apát legyen fölöttük" (12). Márpedig az oblátus a világban él, és bizony saját ítéletére kell hagyatkoznia, nincs kitől egyértelmű parancsot várhatna.

Ez kétségtelenül így van. De mégsem intézhetjük el ilyen röviden ezt a szerzetes testvéreink számára oly alapvető kérdést. Mert tudjuk, hogy amit Szent Atyánk a 13. sorban idéz, az Üdvözítőnk földi életének tengelye és legfőbb indítéka volt: "Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, Aki engem küldött" (Jn 6,38). És valóban: "Ez illik azokhoz, akik Krisztusnál semmit kedvesebbnek nem tartanak" (2). Ez már aztán igazán nem csak a szent falak között élők kiváltsága, hanem az oblátus is erre törekszik. Mint ahogy - reméljük - ránk is vonatkozik: akiket az örök élet elnyerésére sarkall a szeretet" (10).

Gondolkodjunk el tehát, mit jelent számunkra az engedelmességről szóló fejezet.

Hogy a világban élő ember független volna minden szabálytól, előírástól és követelménytől? Ugyan! Nagyon is sokféle parancsnak engedelmeskedünk kellene engedelmeskednünk - nap mint nap. Itt van mindjárt a polgári engedelmesség. Egy szempillantás alatt fölborulna civilizált rendünk, ha kiki a saját feje után kezdene menni. Gondoljunk a közlekedési szabályokra. Vagy az üzletek, hivatalok nyitva tartására. Az iskolai rendre. A munkahelyek nélkülözhetetlen fegyelmére. Az orvosi előírásokra. Egyik legfontosabb munkavédelmi szabály, hogy társas föladat végzésénél - akár ha csak ketten vannak is - mindenek előtt azt kell kijelölni, melyikük fog vezényelni. A többi neki engedelmeskedik, különben az első teher mozgatásánál már baleset történhet. Van-e értelmes ember, aki személyi jogainak csorbulását látná az ilyen intézkedésben?

Jóllehet végső és legfontosabb fórum mindenki számára a saját lelkiismerete, de ez sem légüres térben működik. A nevelés, a meggyőződés, a vallási normák jelentősen hozzájárulnak lelkiismeretünk alakításához. Egyházanyánk parancsai, tanítása, buzdításai mind arra valók, hogy engedelmesen kövessük, megtartsuk azokat. Ezek nem kalodába zárják, vagy pórázra fűzik az egyént, hanem éppen a kiteljesedéséhez vezető úton óvják és irányítják. Mint a hegymászót a turistajelek.

Értelmes ember a társadalmi elvárásokban sem személyiségének jogtalan beszűkülését látja. Engedelmeskedünk szüleinknek, nemcsak kényszerből fogadjuk el a munkaadó rendelkezéseit, sőt természetes, hogy egymásnak is számtalanszor engedelmeskedünk. Ezt inkább alkalmazkodásnak szoktuk nevezni. De e nélkül elviselhetetlen volna a társadalmi együttélés. Szent Benedek Atyánk is szól erről a 71. fejezetben. "Egymásnak is engedelmeskedjenek, abban a tudatban, hogy az engedelmességnek ezen az útján jutnak el Istenhez" (1-2). Szükséges ez minden jó közösségben, kezdve a családon.

Már említettük előbb a lelkiismeretet. Az is ad parancsokat. Hol megtenni a jót, hol kerülni a veszedelmet. Ki is értékeli utóbb, hogy helyesen választottunk-e, vagy megrovást érdemlünk.Ő a mi belső apátunk.Meg kell tanulnunk a készséges engedelmességet, mert hamarosan kárát látnánk, ha lelkiismeretünk szavát eleresztenénk a fülünk mellett. És nagyon ide illik az az engedelmesség is, amellyel választott lelkivezetőnk tanácsait fogadjuk.

Sokatmondó az is, ahogyan az engedelmességet jellemzi a Regula. Minőségét, milyenségét alapjában az határozza meg, hogy hitem szerint végső soron Krisztusnak engedelmeskedem. Nem arra gondolok, ami kifejezetten a fogadalmas szerzetesre vonatkozik, aki apátjában Krisztust fogadja el. De már idéztük az imént a 2. és 13. sort, amely szerint az Atya akaratát megvalósító Üdvözítő nyomában járunk, ha készségesen követjük példáját.

Erre a készséges lelkületre nagy hangsúlyt tesz a Szent Atya. Látható jele is van, ha nem csak kényszeredetten, ímmel-ámmal teszi valaki a dolgát. A szószaporítással nem vádolható Benedek négyszer is említi: késlekedést ne ismerjenek" (4), "rögtön" (7), "ugyanabban a pillanatban...gyorsan" (9), és egy szinte a klasszikus stílusra emlékeztető szép jelzővel kifejezve gyorslábú engedelmesség"-ről szól (8).

Nagyon fontos, hogy ez a tüstént megvalósuló szófogadás ne megtévesztő külső látszat legyen csupán. Mert bizony lehet engedelmeskedni lagymatagon vagy zúgolódva" (14), "rossz lélekkel" (17) is. Sőt, Jézus két fivérről szóló példabeszédéből ismerjük azt a fiút, aki csak "szájával" (17) mondott igent apja kérésére, valójában kisujját se mozdította. Nem, Isten előtt értéke csakis a "jó lélekkel" (16) végzett, "szívében is" (17) ráhangolt cselekedetnek van. "Mert Isten a jókedvű adakozót szereti" idézi a Regula az Apostolt (2Kor 9,7) (16). Mennyivel könnyebb, simább, vidámabb így élni Istennek tetsző életet, mint nyűgös teher alatt görnyedezve belekeseredni annak viselésébe, amit épp ellenkezőleg: boldogító jó hírként közölt velünk a Mester. Általánosan érvényes életbölcsesség ez, nem csak a monostor lakóira áll.

6. FEJEZET ( A hallgatás )

Két közmondás: Beszélni: ezüst, hallgatni: arany. - Sok beszédnek sok az alja. Eszerint a beszéd is nemesfém, bár értékesebb nála az arany hallgatás. Ha meg túl sok van belőle, akkor bizony elértéktelenedik, selejtessé válik. Így három lépcsőből álló értékrangsort állapíthatunk meg. Csúcson a bölcs hallgatás, ezt követi az okos beszéd, majd legalul a kétes értékű bőbeszédűség, locsogás.

Ezt a sok megfigyelés útján kialakult általános véleményt osztja Szent Benedek Atyánk is. "A hallgatás kedvéért néha még a jó beszédtől is tartózkodnunk kell" (2).Szerzeteseitől sem kívánja azt, hogy soha meg se szólaljanak. Még azt sem írja elő, hogy minél többet maradjanak csöndben. Nagyra becsüli a hallgatás erényét, de mindennek megvan a maga helye és ideje. A helyes arány megtalálása mindenkor a legfontosabb. Ebben az igényünkben semmivel sem különbözik az oblátus a monostorban élő testvérétől. Figyeljünk föl tehát a pontos meghatározásra Atyánk mondatában: néha. Időnként.

Megfontoltságra, felelősségtudatra van szükségünk a beszéd terén is. Nem is kicsiny ez a felelősség. Hiszen: "halál és élet van a nyelv kezében" - idézi az Írást (Pld 18,2) a Regula (5).Nagyon szemléletes a Jakab-levél hasonlata. Ha az előbbi - ószövetségi - mondat látszólagos képzavara abból keletkezik, hogy mintegy megszemélyesíti a nyelvet, a beszéd szervét; itt meg döntő, irányító szerepet tulajdonít neki. "Tudjátok meg, hogy...aki szavában nem vét,...az féken tudja tartani egész testét is. ...Lám a nagy hajót, még ha erős szél hajtja is, a kis kormány oda irányítja, ahová a kormányos akarja. Így a nyelv is kicsiny testrész ugyan, de nagy dolgokat visz végbe" (3,2.4-5). Felelősségünk ezen a téren tehát akkora, mint az egész hajót irányító kormányosé. Még meghökkentőbb hasonlattal is folytatja Jakab apostol, mikor a pusztító erdőtüzet okozó csekélyke tűz példáját említi. "A nyelv is tűz" - ha nem tartjuk féken, -- egész életútunkat fölégeti" (3,6).Érdemes még tovább olvasnunk, egészen a 12. versig.

Ahogy Szent Jakab sem szerzeteseknek üzen, úgy a hallgatagságra buzdító fejezet sem csak a monostori életre meghívottakat regulázza. Valamennyien, akik Krisztus útját választjuk, fontoljuk meg. Kiváltképpen mi oblátusok.

Sokkal árnyaltabb ez a tanítás, semhogy megelégedhetnénk azzal a sima szabállyal, hogy lehetőleg burkolózzék az ember bölcs hallgatásba.

"Jó és épületes beszédre" buzdít Szent Atyánk (3). Az ilyen megszólalásnak pedig - úgy tetszik - három szűrője van.

Első szűrő: a szeretet. - Szavaink mindig felebarát felé irányulnak. Ne képzeljem magam se szentebbnek, se okosabbnak nála. Miért érezném magamat följogosítva arra, hogy térítgessem, hogy kioktassam?

- Ez nem azt jelenti, hogy ha bizalommal van irántam, akkor kényelmesen, vagy gyáván magára hagyjam bajában, tanácstalanságában, tépelődésében. A ne szólj szám: nem fáj fejem ürügy vaskos szeretetlenség lehet alkalomadtán.

- De az biztos, hogy mindig ajánlatos húszig számolni, mielőtt megszólal az ember. Különösen áll ez vita során. Kérjem ilyenkor egy gondolattal de máskor, csöndes imádság idején is - a Szentlélek bölcsességét, a Jó Tanács Anyját, az illető őrzőangyalát, hogy hasznos legyen amit mondok. Hogy jól tudja fogadni szavaimat, akihez beszélek. Mert bizony vállalni kell néha kellemetlen, rázós helyzeteket is. Mikor nem szabad kibújni bizonyos dolgok szóvá tételének kötelessége alól...

Második szűrő: az igazság. - Mennyire lehetek biztos abban, hogy úgy is van, ahogyan gondolom, és ahogyan mondani szándékozom? Itt nem elég a jóhiszeműség, hogy én meg vagyok győződve róla. A véleményem még nem szükségszerűen azonos az objektív ténnyel, az igazsággal. A hallgatásba belefér az olvasás, a kutatás, az utánajárás. Nem árt az óvatos megfogalmazás: a tudomány jelen állása szerint. Hiszen csaknem mindenben számíthatunk még fejlődésre. Sokszor voltunk már tanúi a legutóbbi időkben is annak, hogy megalapozottnak elfogadott vélemények is változtak. Nem biztos, hogy ma is úgy tanítják ezt, vagy azt, mint fiatal koromban. Sőt még az is előfordulhat, hogy nem pontosan emlékszem arra, amit valamikor tanultam...

Harmadik szűrő: a hasznosság. - Gyakran tegyük föl magunknak a kérdést: itt és most célszerű ezt előhoznom? Van-e értelme? Alkalmas-e? Ezüst-e éppen most beszélni erről? Bizony nem egyszer jobb, ha fönnakad ezen a szűrőn a mondanivalóm, és inkább az arany hallgatást választom.

A fejezet utolsó bekezdése olyan jellegzetességre vet fényt, amire nem mindig gondolunk. A másfél évezredes bencés múlt sok példával szolgál arra, hogy a Regula követése valami nemességet, tartást, igényességet, jó értelemben vett előkelőséget, stílust eredményez, ami tiszteletet vált ki egymás iránt és másokban is. Az igazi alázatossággal nagyon jól megfér ez a lélekben. Oblátusként ennek a családnak vagyunk tagjai, ránk is vonatkozik ez tehát. Emberi méltóságunk tudatosítása és őrzése fontos föladatunk a mai dekadenciába hanyatló társadalmunkban is. Ennek érdekében száműzi Szent Benedek Atyánk "mindenünnen örökre az illetlen tréfálkozást és a haszontalan...szavakat" (8). A nem gyakori scurilitas kifejezés szerepel itt. Alapszava: scurra. Jelenti ez a tekergő, élősdi léhűtőt, tányérnyalót, aki vaskos hízelgéssel és rossz élcekkel mulattatja a házigazda asztaltársaságát (Fináczy). Vagyis némi odavetett baksis reményében sutba dobja emberi méltóságát. A léha, mihaszna, alpári, sikamlós duma végképp nem illik a benedeki család tagjához, mert ez saját emberi méltóságát sértené. Méltóságán aluli - mondhatnánk. Fölösleges is erről több szót vesztegetni.

7. FEJEZET (az alázatosság) (1-9)

Eltökélt figyelemmel, nyitott ésszel, kitárt szívvel, nagyon őszintén akarjuk jól megérteni ezt a fejezetet. Az alázatosság egyike a leginkább félreérthető és koronként nagyon is félremagyarázott fogalmaknak. Ezért véli az önmegvalósításra törekvő mai ember inkább megvetendő gyöngeségnek, vagy hamis képmutatásnak, semmint értéknek, erénynek az alázatosságot, vagy amit ezen ért. Márpedig krisztuskövető életünkben le nem kicsinyelhető fontossága van. Tragikus torzulásokhoz vezethet, ha tévesen értelmeznők. Elengedhetetlen azon az úton, amelyen Istenünkhöz szeretnénk közelíteni. Az úton, amelyen Ő maga kísér végig, hogy a Célhoz, Őhozzá eljussunk. Nem véletlen, hogy ez a Regula messze legbővebben tárgyalt fejezete. Szent Benedek nem kevesebb, mint 45 szentírási idézettel támasztja alá gondolatmenetét.

Ezt a gondolatmenetet nem könnyű követni. Nehézséget jelent maga a forma: a korai és későbbi középkorban népszerű Jákob-lajtorja szimbólumának alkalmazása. A létra eleve azt a képzetet kelti, hogy az arra való, hogy fokain egyre följebb jussunk. Minél magasabb fokra sikerül hágnunk, annál előbbre haladunk a tökéletességben. De hát csak nem azt akarja ezzel mondani a Szent Atya, hogy a külső testtartás volna az alázatosság erényének csúcsa? Ezzel érjük el ugyanis a 12. fokot. Ez nyilván hamis értelmezés volna. De induljunk ki magából az ószövetségi képből. "Olyan létrát kell felállítanunk, amilyen Jákobnak jelent meg álmában, s amelyen angyalokat látott fölemelkedni és alászállni" (vö.Gen 28,13). A létra tehát nem csak arra szolgál, hogy azon fölfelé kapaszkodjunk. Mindkét irányban használták az álombéli angyalok. Az alázatosság "fokai" sem csak fölfelé segítenek a kevésbé tökéletes állapotból a "legtökéletesebb csúcs elérése" felé (vö.5.). Az alázatosságban való előrehaladás nem útvonal, melyen bizonyos állomásokat hagyunk magunk mögött, melyeken áthaladunk, hogy tovább igyekezzünk a következő felé. Sokkal inkább meghódítandó terület képe tenné szemléletessé a gondolatot. Mindenekelőtt a stratégiailag fontos pontokat kell megszállni. Ezek szilárd kézbentartása után folyamatosan, fokról-fokra gondoskodni kell az egész terület elfoglalásáról. A birtokláshoz minden pontra szükség van, és ez nem azt jelenti, hogy egyre fontosabb részeket hódítunk meg. Azt azonban igen, hogy minél több "fok" van már ellenőrzésünk alatt, annál teljesebb az eredmény. Szó sincs tehát arról, hogy a tizenkettedik fokkal: az alázatos testtartással érnénk el a tökéletesség csúcsát. Ezt világosan ki is fejezi a szöveg, mikor eleve föltételezi már a döntő lényeget, a szívbéli alázatosságot: "ha...nemcsak szívében alázatos, hanem testtartásában is kifejezi alázatosságát"(62).

Meg kell értenünk, hogy nem fölösleges szószaporítás, szőrszálhasogatás ez az eszmefuttatás. A krisztuskövetésnek olyan alapigénye az alázatosság helyes fölfogása, ami nem szerzetesi specialitás, hanem kikerülhetetlen mindannyiunk számára. Nem csupán valami magatartásforma, hanem belső lényeg. Nem egy megszerzendő tulajdonság, hanem minden tulajdonság hordozója, gyökere.

Főleg pedig nem valami vállalt szerep, hanem az ember önmagára találása.

Az ember önmagára találása = saját Istentől kijelölt helyének elfoglalása. Annak tudatosítása, hogy a teremtés csúcsa az ember, de valamennyi értékünk a Teremtőtől kapott ajándék. A minden fölé emelő méltóság ezzel arányos felelősséggel jár. Őszinte megállapítása annak is, hogy a személyünkkel szemben elvárható magas szinttől még ugyancsak távol vagyunk. Az így megélt alázatosság tehát egyszerűen őszinte fölmérése helyzetünknek. Az alázatosság = igazság! A bennem lévő Istentől kapott értékek álszerénykedő kicsinyítése, elhárítása, vagy letagadása hazugság volna. A példabeszédbeli talentum felelőtlen, haszontalan elásása. Nem alázat, hanem hamis, képmutató alázatoskodás.

A térbeli pont helyét három irányból kell meghatározni. A magamét tehát először Isten felől. Akitől minden értékemet kaptam, s Aki előtt el is kell majd számolnom mindezzel. Másodszor embertársaim felől, akiknél semmivel sem vagyok alábbvaló, de akik emberi méltóságát ugyanúgy tisztelni tartozom én is. Környezetem, a társadalom joggal várja el talentumaim hasznos kamatoztatását. Végül világosan föl kell mérnem saját személyem adottságait és korlátait. A rám háruló föladat nagyszerűségét és korrigálandó hiányosságaimat. Így lehetek képes Annak nyomdokában járni, Aki azt kéri: "Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű"(Mt 11,29).

Ezek az elméleti megfontolások mit sem érnek, ha megmaradnak "magasztos", kissé elvont gondolatnak. Az egyszerű, nap, mint nap ismétlődő, esetenkénti megvalósítás, az életben való alkalmazás váljék vérünkké, természetünkké.

Vegyük most sorba a benedeki tizenkét fokot. Számos értékes földolgozását ismerjük nagy szentektől, gondolkodóktól. Itt most csak azt a kérdést tegyük föl szerényen: milyen logikus összefüggést látunk a sorozatban? Aztán majd egyenként keressük meg szerepüket a kolostoron kívüli életben.

I. Ez a kiinduló pont a krisztuskövetésben. Egyben maradandó program az egész élet folyamán: "Halj meg a bűnnek!" Ugyanennek pozitív célkitűzése:

II. "Élj Istennek!" A mélyre ásott alapra megkezdjük és egy életen át folytatjuk az építkezést.

III. A kettős program gyakorlati megvalósítását szerzetes számára az elöljáró szava határozza meg.

IV. Sokszor ez nem könnyű, de igyekszünk jó lélekkel elfogadni.

V. Nehézségeiden azok őszinte feltárásával tudsz könnyíteni.

VI. Eközben rájövök, hogy egyetlen igényem, vágyam: Istennel lenni!

VII. Ez csak abban a mértékben valósul meg, amennyire tudomásul veszem: a magam ereje kevés. Elfogadom kicsinységemet.

VIII. Ebből következik, hogy semmi kirívóra nem törekszem.

IX. Így is viselkedem. Hallgatok, ha nem kérdeznek.

X. Nem akarok a társaság villogó középpontja lenni.

XI. Nem némaság ez, hanem összeszedettség.

XII. Így alakul ki a harmonikus egyéniség. Az összes előzmény következetes gyakorlásának tapasztalható eredménye.

7. FEJEZET (folyt. 10-30)

Az alázatosság első fokaként az Isten útján járó ember önmaga iránt támasztott alapkövetelményét értjük: Halj meg a bűnnek! Kevésbé negatív csengése van, ha így fogalmazzuk meg: Isten előtt, az Ő jelenlétében igyekszem élni. Erre oly sűrűn gondolok, hogy szép lassan már nem is tudatosítom folyton, inkább "benne élek, mozgok és vagyok" (vö. Csel 17,28): állapottá lesz. Folyamatosan motiválja gondolkodásomat, cselekedeteimet, viselkedésemet. Énem uralkodó, boldogító, meghatározó részévé válik.

Figyeljük csak meg, hányszor ismétli meg Szent Benedek, hogy milyen fontosnak tartja ezt a folytonosságot, következetességet. "Mindenkor szem előtt; soha meg nem feledkezik; folyton gondol mindazokra; szüntelen lelkében forgatja; mindig őrizkedni fog; mindig, minden időben; mindenütt látja; minden órában jelentik; mindig jelenlévő; mindig azt mondja; mindig jelen van; minden vágyódásom; minden rossz vágytól; mindig néz; minden nap jelentik; minden órában". Elég meggyőző?

Mi ez, aminek szinte az ember részévé kell válnia? Aligha lehet valami speciális, a kolostor falai mögé zárt rendkívüliség. Sokkal inkább olyan tulajdonság, erény, életforma, ami az oblátusra is vonatkozik. Sőt, még általánosabbnak kell mondanunk. Valójában nem más ez az első fok, mint keresztségi fogadásunk komolyan vétele. ‘ Ellene mondasz az ördögnek és minden csábításának? Ellene mondok! ‘ A termőföld tisztogatása, megművelése, hogy alkalmas talajba hullhasson a vetőmag. Nem gyűrött, pecsétes, összefirkált lap, hogy szépen írhassak rá. Tisztán tartott, vagy ha eddig elhanyagolt lett volna, akkor frissen festett, kiszellőztetett, pucolt ablakú helyiség, ahol jól érezheti magát a kedves vendég. A hasonlatok szokása azonban, hogy sántítanak. Ennél a háromnál is abba a tévedésbe eshetnénk, hogy itt egy bizonyos állapotot kell elérnünk, aztán a többi már egy új fejezet, talán nem is ránk tartozik. Csakhogy a talajt továbbra is gondosan kell művelni, a tiszta, de üres füzet még vajmi kevés önmagában, és ha egy napot késik a vendég, csak nézzem meg az asztal lapját a beeső napsugárnál...

Keresztségi fogadásunk megtartása szüntelen program. Az oblátus önmagával szemben támasztott igénye nap mint nap megismétlődő kihívás. Munka, Szent Pál hasonlataival élve verseny, küzdelem, harc. Akadályokat -- külsőket és belsőket -- kell legyőznünk, csapdákat kell kikerülnünk. Aki nem alázatos, hanem elégségesnek tartja saját okosságát (amit egyébként ugyancsak talentumként kapott!), bizony hamar saját kárán tanulhatja meg, hogy "vannak utak, amelyek az emberek előtt helyesnek látszanak, de végül a pokol fenekére vezetnek" (Pld 16,25)(21). Mekkora emberismerettel, óvó gondossággal, józan szeretettel figyelmeztet minderre Szent Atyánk. Ha ezt az alapot kicsit fölültesen raknánk le, akkor sikertelen lenne a további építkezés. Az alapossághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy a továbbiakban is gondozzuk, ellenőrizzük, figyelemmel tartjuk ezeket a nélkülözhetetlen alapelemeket.

7. FEJEZET (folyt. 31 - 33)

Ne felejtsük el azt a hasonlatot, mellyel az alázatosság "fokainak" megértését szerettük volna segíteni. Nem fölfelé haladó útvonalról van szó, melyen bizonyos állomásokat hagyunk magunk mögött, hogy tovább igyekezzünk a következő -- magasabbra emelő felé. Inkább meghódítandó területet képzeljünk el. Mindenek előtt a stratégiailag fontos pontokat kell megszállni, és attól fogva végig szilárdan kézben tartani. Az alázatosság első foka tehát olyan megalapozást jelent, amely nélkülözhetetlen a továbbiakban. A személyesen szerető Isten szeme nyugszik rajtam: ezt tudatosítom. Ez ad erőt a kísértések legyőzéséhez. Ennek világosságában ismerem meg magamat. Így találom meg helyemet. És rájövök arra, hogy kicsinységem, gyarlóságom ellenére is sok jóra lehetek képes. Értékeim kibontakoztatása nem csak ‘önmegvalósítás‘ , hanem megfelelés azoknak az elvárásoknak, melyeket az Úr támaszt velem szemben.

Így kapcsolódik a második fok természetesen és egész szorosan az elsőhöz. Mikor a fiatal Salamon, apjának, Dávid királynak trónját megörökölte, átérezte kicsinységét a nagy felelősség vállalására. De ha mégis ez Jahve szándéka, akkor bizalommal Hozzá kell folyamodnia, hogy eleget tudjon tenni a nagyszerű kihívásnak. Így imádkozott tehát: "‘Igen, Uram és Istenem, királlyá tetted szolgádat atyám helyett. De hát fiatal ember vagyok, nem tudom, miként kell uralkodni. Adj hát szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat. Mert hisz ki tudná másképp kormányozni ezt a te népes népedet? ‘ Tetszett az Úrnak, hogy Salamon ilyen kéréssel fordult hozzá. Ezért így szólt hozzá az Úr: ‘ Mivel épp ezzel a kéréssel fordultál hozzám, nem hosszú életet, vagy gazdagságot kértél magadnak, nem is ellenséged életét kérted, hanem bölcsességért könyörögtél, hogy szem előtt tartsd az igazságot, lásd, megadom neked, amit kértél. Bölcs és értő szívet adok neked, amilyen nem volt előtted s nem lesz utánad sem. Ráadásul azt is megadom, amit nem kértél, a gazdagságot és a dicsőséget, hogy nem lesz a királyok közt hozzád hasonló. S ha az én útjaimon jársz, megtartva parancsaimat és törvényeimet, amint atyád, Dávid járt, hosszú életet ajándékozok neked ‘ " (IKir 3,7.9-14).

Meggyőződésünk, hogy saját életünk helyes alakításának biztosítéka, ha Istenünk útjain járunk, ha az Ő akaratát követjük. Az Úr törvénye, parancsa nem fátum és kiszmet, nem béklyó és kaloda, nem bénító tilalomfa-erdő. Sokkal inkább biztos iránytű. Éppenséggel módomban áll rácsapni a födelet, és "önállósítani" magamat. De az hiba, végzetes hiba lenne. Szent Benedek igen pontosan fogalmaz. Emlékezzünk vissza, hogyan értettük a 4. fejezetben ezt a figyelmeztetést: "Gyűlöld saját akaratodat" (60). Itt viszont ezt olvassuk: "Az alázatosság második foka, ha az ember nem szereti saját akaratát, és nem gyönyörködik kívánságainak kielégítésében" (31). Akadna-e bárki, ha kicsit is járatos Benedek gondolatvilágában, aki elhinné, hogy ő valami akarat nélküli bábbá kívánná sorvasztani "az Úr szolgálatának iskolájában" azt, "aki életet óhajt és jó napokat kíván látni" (Prol)? Ellenkezőleg. Krisztus követése gerinces, határozott és aktív embert kíván. Hogy pedig jó irányban bontsunk vitorlát, ahhoz nagyon is szükséges igénybe vennünk azt a bizonyos iránytűt. Vagyis makacs önfejűség, vagy hangulatainknak kiszolgáltatott rövidlátás helyett akaratunkat bölcsen harmóniába kell hoznunk az Atya akaratával. Ha az első foknál azt mondtuk, hogy ez a "Halj meg a bűnnek" erős akaratot követelő programja a mélyre ásott biztos alapot jelenti, akkor most ugyanennek pozitív oldalát emeli ki az alázatosság második foka: "Élj Istennek!" Ott ellene mondtunk a sátánnak, itt pedig "tettekkel követjük az Úr szavát" (32). Egy életideálnak két egymást föltételező oldala, két irányból való megközelítése. Szükséges-e hangsúlyozni, hogy ez nem csupán fogadalmas szerzetesre érvényes? Minden tudatos krisztuskövetőnek, az oblátusnak is egész életén át szem elől nem tévesztendő programja.

7. FEJEZET (folyt. 34.)

Talán a harmadik foknál vetődhet föl az a gondolat, hogy ez már igazán a monostorban élő bencéseknek szól. Az ő életüket, tevékenységüket szabja meg az "elöljáró, akinek teljes engedelmességgel kell alávetnünk magunkat" (34). Az igaz, hogy az oblátus számára nem adatik meg az a könnyebbség, hogy döntéseinek felelősségét nagyrészt áthárítja a Regula az elöljáróra. Mindaddig, míg valóban engedelmeskedik az alattvaló. Volt azonban már egy önálló fejezet az engedelmességről. Ott éppen azzal kezdte Szent Benedek, hogy az "az alázatosság legkiválóbb foka" (5,1).

Ami itt a harmadik foknál a mi számunkra is megszívlelendő, az két gondolat. Az egyik valamennyi elkötelezett keresztény törekvése: a krisztuskövetés. A Regula ismételten aláhúzza, amit Urunk is többször ünnepélyesen kijelentett. Már ebben a fejezetben is olvastuk -- és nem először (lásd 5,13): "nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki engem küldött" (Jn 6,38)(32). Krisztuskövetésünk tehát akkor valósul meg a gyakorlatban, ha életünk minden döntésekor, választásakor, másoknak adott tanácsunk megfontolásakor elsősorban ezt a kérdést tesszük föl magunknak: vajon mi ebben a konkrét esetben az Atya akarata? Minél fontosabb egy döntés, annál intenzívebben kérjük Isten válaszát. Az alázatosság negyedik foka majd előre figyelmeztet, hogy lesznek nehéz próbáink is, ha őszintén követni akarjuk ezt a magasabb kívánságot. Ilyenkor az erőt is kérjük ahhoz, hogy "ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te" (Mt 26,39). A szerzetes sem a két ‘szép szeméért‘ engedelmeskedik elöljárójának, hanem mert hiszi, hogy ő az Isten akaratát közvetíti számára. Az oblátusnál ez a közvetítő nincs sorba kapcsolva. Persze kétség esetén helyes, ha lelkiatyánkhoz fordulunk eligazításért.

A másik, ami ennél a foknál számunkra, nem kolostorban élőknek is nagyon fontos, az a motívum, az indíték, a mozgató rúgó elhatározásainkban, cselekvésünkben. "Isten iránti szeretetből" -- mondja Szent Benedek. Megint egy ‘ stratégiailag döntő jelentőségű pont ‘. Mennyivel könnyebb lenne válságos helyzetek átvészelése, súlyos következményekkel járó elhatározásokban a helyes út választása, ha mindenkor ez gyújtana világosságot, adna erőt. Kicsit gyermeteg kép jut eszembe. A baba ül anyukája ölében, és nehezen birkózik meg a szükséges táplálékkal. ‘ No, még egy kanállal apuka kedvéért.-- No, még eggyel a nagyi kedvéért ‘ ! Bizony nem mindig könnyű az élet... De nem is egyszer magunknak nehezítjük meg még jobban. Amikor kézzel-lábbal kapálózunk, küszködünk az ellen, amiről pedig tudván tudjuk, hogy az volna a helyes. Próbáljuk meg "Isten iránti szeretetből" elfogadni, és ha kell, legyőzni, vagy föláldozni, amit a mindig javunkat akaró Atya kíván tőlünk. Nem csak értékesebb, de sokkal szebb, napsugarasabb is lesz életünk ez által.

7. FEJEZET (folyt. 35 - 43)

Az előzőkben előre vetettünk egy pillantást az alázatosság negyedik fokára. Most viszont innen tekintsünk vissza. Mert az, ha elöljáró közvetíti Isten akaratát, bizonyos értelemben megkönnyíti az engedelmes szerzetes dolgát. Hiszen így a felelősséget is a parancs adójának kell vállalnia. De Szent Benedek nem áll meg az elméletnél. Gyakorlatban bizony nem csak könnyebbség, ha emberi közvetítéssel tudjuk meg, mit kíván Isten tőlünk. Sőt. A zsoltárt idézi: "Embereket tettél fejünk fölé" (41). Nézzük csak meg a szövegösszefüggést a Szent István Társulat bibliafordítása szerint is. "Megpróbáltál bennünket, Istenünk,...tűzben megvizsgáltál,...nyomasztó terhet raktál csípőnkre. Elnézted, hogy az emberek fejünket tapossák..." (Zsolt 65,10-12). Itt is áll tehát a mondás: minden éremnek (legalább) két oldala van.

Ez a negyedik fok már a maga teljességében, minden áttétel nélkül vonatkozik a világban élő oblátusra. Mert "nehézségek és kellemetlenségek" (35) nem várt mennyiségben és gazdag változatosságban várnak mindannyiunkra. Még "elszenvedett méltánytalanságok" is nem ritkán. Leggyakrabban embertársaink részéről. Kezdve szeretteinken, kikkel egy födél alatt élünk. Nem kell mindjárt rosszindulatra gondolni. Egy szellemes mondás szerint a ‘ jó ‘ ellentéte nem a ‘ rossz ‘, hanem a ‘ de hiszen én jót akartam ‘ ! Generációs szakadék, különböző vérmérséklet, ízlésbeli eltérések, hangulatváltozások, stb., stb. Nem árt itt -- épp az alázatosság gondolatkörében -- ha nagyon őszintén tükörbe nézünk. Nem csak úgy oda pillantunk, hanem mélyebben, elgondolkodva: a javulás szándékával. Hányszor romlik el miattam a hangulat, fagy meg egy percre a levegő? Miattam még soha, senkinek sem támadt nehézsége, nem lehettek kellemetlen érzései? Sosem fordult elő, hogy legalább utólag ne jöttem volna rá: ‘ ezt kár volt mondanom, ezzel a méltánytalansággal alighanem szenvedést okoztam, ha nem is szándékosan ‘ ?

De térjünk vissza a Szent Atya eredeti gondolatához. Fölnőtt embert az apró-cseprő gyerekkori sérelmek után -- melyeknél egy kiadós bőgés, vagy ideig tartó duzzogás helyrebillentette az egyensúlyt -- később egyre bővülő kapcsolatok révén érik csalódások, kellemetlenségek, nehézségek, méltánytalanságok. Kollegák, főnök, hivatalok, közlekedés, bevásárlás... Ne is kísérletezzünk a fölsorolással. Hamlet dán királyfi az öngyilkosság küszöbén töpreng ezekről: "...Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait,... A szív keservét, a test eredendő, Természetes rázkódtatásait... Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, Útált szerelme kínját, pör-halasztást, A hivatalnak packázásait, S mind a rúgást, mellyel méltatlanok Bántalmazzák a tűrő érdemet..." (III.felv. I.szín).

Nem félelem a megtorlástól, más szóval gyávaság, nem bénító tehetetlenség, nem is szolgalelkű meghunyászkodás, vagy sunyi számítás teszi, hogy az ember nem fakad ki méltatlankodva, nem borítja rájuk az asztalt, nem forral bosszút fogcsikorgató dühvel, vagy ami még csúnyább volna: nem tölti ki mérgét ártatlanokon, akik mit sem tehetnek az őt ért sérelemről. Nem, az alázatosság nem gyöngeség. Ahhoz épp ellenkezőleg lelki erő szükséges. Nem is csekély adaggal. "Csendesen megőrzi türelmét", méghozzá "jó lélekkel" (35)! Tehát nem befelé dühöngve, nyelve mérgét, míg az úgy fölgyülemlik, hogy egyszerre csak vulkánként robban ki. Szó sincs itt tutyimutyiságról. "Szíved legyen erős és tarts ki az Úrban" -- idézi Szent Benedek a zsoltárost (26,14) (37). Igen, ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. Minden erőmre szükség van, de az eredményt Istenemtől várjam. Magamban csalódhatom, Benne soha. Hát ez az alázatosság negyedik foka.

Nagyon hasznos, ha gyakran gondolunk erre, és Istentől kérjük hozzá értelmünk megvilágosodását és akaratunk erősítését. Mert ez olyan terület, amit papirosról ismerhetünk ugyan, de kicsit idegenkedve ízlelgetjük, és szeretnénk minél inkább háttérbe szorítani. Ez a nyolc boldogság nehezen elfogadható programja, a krisztusi tanítás olyan oldala, melyet igyekszünk lehetőleg átvitt értelemben, szimbolikusan magyarázni. De Szent Benedek nagyon is konkrét módon gondolja: "Az Úr parancsát az ellenünkre levő dolgok és méltánytalanságok között azok teljesítik türelemmel, akik, ha megütik egyik arcukat, oda nyújtják a másikat is; ha elveszik ingüket, oda adják köpenyüket is; ha ezer lépésre kényszerítik őket, elmennek kétannyira is" (Mt 5,34-41); akik Pál apostollal eltűrik a hamis testvéreket, és áldják azokat, akik őket szidalmazzák (2Kor 11,26; 1Kor 4,12)" (42-43). Ugye igaz, hogy ez az időnként hősi erőt kívánó magatartás szorosan épül az előző "fokokra"? Az is tény -- és ez nem csekély vigasz -- hogy itt erkölcsi erényekről van szó, ami azt jelenti, hogy minél következetesebben gyakoroljuk, annál gördülékenyebben megy és lassan természetünkké válhat.

Nem egyforma a vérmérsékletünk, nem azonos idegeink teherbíró képessége sem. De abban egyetérthetünk, hogy érdemes tudatosan törekednünk a belső kiegyensúlyozottságra, arra a csöndes, türelmes, eltökélt nyugalomra, amit nem egyhamar billent ki, hoz ki sodrából holmi provokáció. Elsősorban saját magunknak érdeke, de szűkebb környezetünk, sőt az egész társadalom számára is kívánatos, hogy minél magasabb legyen az ingerküszöb, minél több erős, béketűrő ember éljen közöttünk.

7. FEJEZET (folyt. 44-48)

Tartsuk szemünk előtt folyamatosan azt a hasonlatot, melynek segítségével igyekeztünk jól megérteni a benedeki 12 fokot. Egy tartomány meghódításának ütemterve ez a hasonlat. Nem önkényes ötlet, ha azt véljük: ez lehetett a Regula szerzőjének gondolata is. Hiszen otthon, a patrícius családban, majd később, tanulmányai során megismerhette azokat a módszereket, melyek az Imperium Romanum szüntelen területi gyarapodását, az elfoglalt tartományok fokozatos meghódítását eredményezték a századok folyamán. A provinciák rangsorolása azok pacifikálásának fokától függött. Hogy milyen mértékben volt még szükség a kemény katonai megszállásra. Hogy mennyire lehetett - a légiók állomásoztatása mellett - már a polgári rend fenntartásában megbízni. Aztán a korosodó Benedictus tapasztalhatta a birodalom széthullása következtében az osztrogót hódítás: Nagy Teodorik, majd Totila rendszerének működését is.

Az alázatosság ötödik foka ráépül az előzőkre. A stratégiailag fontos pontok már kézben vannak. Biztosnak ez azonban csak akkor mondható, ha nem csupán általánosságban, nagy vonalakban fogadjuk el az alapelveket, hanem szüntelenül mélyül és erősödik a mindennapi élet gyakorlata. Ezt a meghatározó fontosságú .aprómunkát. részletezik az ezután következő fokok. Nem időbeli egymás utánra kell gondolnunk, inkább logikaira. Ahogyan a fejezet elején értelmeztük a Regulában megadott sorrendet. A hasonlat gondolatvilágában maradva: ez már a meghódított tartomány lakosságának meggyőzése. Hogy már ne kényszerből, hanem saját tapasztalatukból jőjjenek rá: személyes boldogulásuk is, ha az új rendszer, -- esetünkben az Isten Országa - öntudatos polgárai lehetnek.

Az első két fok az alapelvet szögezte le. A programot adta meg: Halj meg a bűnnek; Élj Istennek! Ez természetesen nem csak elhatározás kérdése. Megvalósítása az állhatatos napi gyakorlatban történik. A konkrétumokban. Magunk megismerésének folyamán rájövünk arra, hogy a körülöttünk ólálkodó csábítás és a bennünk minduntalan próbálkozó rosszra való hajlam - egyikük sem bűn még ! - szüntelen éberséget követel. És minél érzékenyebb műszer a lelkiismeret, annál hamarabb jelzi a veszélyt, a rokonszenv és ellenszenv hamis hangjait. .Mert sokszor és sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.. Mindenek előtt önmagunkkal szemben kell nagyon őszintének lennünk. Ismét helyénvaló tudatosítani: az alázatosság = igazság. Igen hatékony eszköz az esti lelkiismeret vizsgálás. Továbbá ne engedjük, hogy szentmisénk elején, aztán az Úrral való legbensőségesebb egyesülésre híváskor a töredelem fölindítása, egyben a megtisztulás tudatosítása megszokott sablonná silányuljon.

.Nem vagyok méltó..., hanem csak egy szóval mondd....

Ez az ötödik fok azonban tovább is megy. Nem csupán a benső töredelemről szól. Ebben a rövid bekezdésben kétszer beszél a Szent Atya nyílt feltárásról, háromszor a megvallás kifejezést idézi. Mégpedig nem csak az Úr előtt, hanem "apátjának" (44). Ismételten hangsúlyozzuk, milyen fontos, hogy jó lelkiatyát találjon magának az oblátus. A bűnbánat szentsége Isten egyik legnagyobb ajándéka azon a keskeny ösvényen, melyen keresztünk - és gyarlóságunk - terhe alatt botladozva törekszünk az égbe nyúló csúcsok felé. Szentség, mellyel Isten nem csak "megbocsátja szívem gonoszságát" (Zsolt.31,5) (48), hanem kegyelmi erőt is biztosít a további küzdelemhez. Nehezen érthető a nyugati hitszakadás görcsös idegenkedése a gyónástól, különösen a modern lélektan gyakorlatának ismeretében. Nyilvánvaló, hogy első és legfontosabb föltétel a jó szentgyónásnál az őszinteség. A megvallásban is, a javulni akarásban is. A sablonos, fölületes gyakorlat vajmi keveset ér. Ilyen értelemben talán ez a legszubjektivebb a hét szentség sorában. Ezért gyakoriságát sem írja elő az Egyház. Túlzott szaporítása egészségtelen, elhanyagolása életveszélyes. Ezt is legjobb a bölcs lelkiatyával megbeszélni. Akivel egyébként tanácsos élő kapcsolatot tartani a szentségi gyónás alkalmain kívül is. -- Lám, az alázatosság témája sok időszerű gyakorlati gondolatot is fölvet.

7. FEJEZET (folyt. 49-50)

Folytatódik az életprogram megvalósítása. Az itt-ott fölbukkanó ellenállási gócok fölszámolása bizony sohasem kecsegtet tökéletes eredménnyel. Rosszra hajló természetünket meg tudjuk ugyan fegyelmezni, de az éberségre földi életünk utolsó másodpercéig szükség van. "Ellenségtek, az ördög, mint ordító oroszlán jár körül, keresve, kit nyeljen el" (1Pt 5,8). Ezt az ólálkodó sátánt látja meg Szent Márton halála előtti pillanatában is. "Mit állsz itt, te vérszomjas vadállat? Te halált hozó, nem találsz bennem semmit; Ábrahám a kebelére fogad engem." (Sulpicius Severus 3. levele Bassulához - Borián Elréd és Szita Bánk ford.) Hatványozottan áll ránk, hogy komolyan vegyük az éberségre szólító ismételt figyelmeztetést. Ránk, akik még ugyancsak távol vagyunk attól, hogy ilyen bizonyossággal állíthassuk: bennem ugyan nem találsz semmit, amivel ellenem vádaskodhatnál az Úr ítélőszéke előtt.

Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a benedeki stratégia eddig a .halj meg a bűnnek. föladatot hangsúlyozta. Itt a hatodik foknál érezzük a váltást. Most már az .élj Istennek. kerül előtérbe. Mindkét programpont együtt fontos elejétől végig. De ez a hangsúly váltás bizonyos érettséget föltételez. A rövid bekezdés elején és végén találjuk a két kulcsszót: "megelégedett" és "veled vagyok". Aki komolyan veszi bencés oblátus mivoltát, aligha érzi, hogy különbség volna a monostorban élő szerzetes és a világban, családja körében Szent Benedek Reguláját követő oblátus törekvése között ezen a téren.

Az első mondat két irányba: először kifelé, aztán pedig befelé tekint. Legyen "minden csekélységgel és silánysággal megelégedett" (49). Kifelé, a körülöttünk levő adottságokkal szemben legyünk igénytelenek. Ha ezt tudatosan gyakoroljuk, nagyon hamar rájövünk, hogy itt az a bizonyos szentbenedeki diszkréció, finom érzék, megkülönböztetni képes bölcsesség alapvető követelmény. Mert szó sincs arról, hogy nemtörődöm, hanyag, ahogy-esik-úgy-puffan megalkuvást jelent ez a megelégedettség. Rend, rendezettség, tisztaság, jó értelemben vett ápoltság, jó ízlés, összeszedettség nagyon jól összefér a szerény, szegényes körülmények elfogadásával. Azt se gondoljuk, hogy akkor cselekszünk helyesen, ha az ócskaságnak, a bóvlinak adunk előnyt a tartós, szolid árúval szemben. A lényeg itt az értékek józan rangsorolása. Oly kevés az, amire okvetlenül szükségem van. Nagy lelki szabadság a gyümölcse az ilyen megelégedettségnek. Fölemelő példáját láttuk ennek a magatartásnak az .ötvenes években., a kitelepítések idején. Zokszó nélkül tűrték a méltatlan környezetet azok a családok, akik merőben más viszonyok között éltek addig. Erős lélekkel azonnal föltalálták magukat és nem panaszkodtak. Inkább még úgy érezték, nekik illik bocsánatot kérni, amiért miattuk alkalmatlanságot szenvednek falusi, tanyasi befogadóik. Ezt jelenti az alázatosság hatodik foka. Meg azt, hogy nem a másikéval hasonlítgatom össze a magam helyzetét. Hogy lelkem nyugalmát nem az irigység, a vélt méltánytalanság fölötti kesergés rontja meg. Hogy alapvetően nem a külső körülmények határozzák meg belső világomat. Ha belegondolunk, rájövünk, hogy igen fontos programpont ez istenkereső életünkben.

Elméletben külön választottuk ennek a benedeki megelégedettségnek két irányát. Eddig a környezetre, kifelé tekintettünk. De valójában azt látjuk, hogy egy és ugyanaz a lelkület jut érvényre, ha most már befelé figyelünk. Ezért is szól Szent Benedek egy mondatban mindkettőről. Csakhogy, ami a külső adottságok iránt igénytelenség, az befelé fordulva egyszerre igényességgé válik. Ez az önmagunk, munkánk iránti elvárás, a ránk bízott föladatok teljesítésében megnyilvánuló lelkiismeretesség nagyon is magas igényű kell, hogy legyen. Ezt fejezi ki a Szent Atya így: "mindarra nézve, amit reá bíznak, mintegy rossz és méltatlan munkásnak ítéli magát" (49). Távol legyen a gondolat, hogy ez valami görcsös depressziós frusztráltság -- , hogy szakkifejezésekkel éljünk. Talán rávilágít a helyes értelmezésre, ha a cserkész-élet egyik nagyon pozitív jelmondatára emlékezünk. A .3 T.. .Több is Telik Tőled!. Elgondolkodtató, hogy ennek a benső igényességnek, az egyre inkább hibátlan, tökéletes munkára irányuló törekvésnek következménye az a francia nyelvi fordulat, mellyel az évszázados tapasztalat nyomán a kifogástalan, mintaszerű, megbízható alkotást travaille de bénédictin-nek, bencés munkának nevezik. Mindennapi életünkben, otthoni és munkahelyei föladatainkban ez a fajta igényesség roppant erejű indíték, nagyon sok jót ígér mindenki számára. Hasznos önmagunknak és mindenkinek, aki kapcsolatba kerül velünk.

Keresztény, krisztusi meggyőződésünk ellenállhatatlanul vezet, sodor ennek a foknak másik kulcsszava felé. A Zsoltárost idézi Atyánk: "és mégis veled vagyok" (72,23) (50). A Szentlélektől ihletett költő is, Benedek is ismeri a maga kicsinységére rádöbbenő, kétségbeesésre hajlamos ember gyötrődését. "Amikor elkeseredett a lelkem, amikor a szívem vérzett, akkor balga voltam, józanság híján, akár a barom, olyan voltam színed előtt; de most már mindig nálad maradok, hiszen megfogtad jobbomat. Szándékod szerint vezetsz majd engem, s végül fölveszel a dicsőségbe" - a Szent István Társulat (1976) fordításában. Veled vagyok! - ez a biztos horgony, amely erősebb a nyugtalan hullámverésnél. De még sokkal helyénvalóbb arra gondolni, mikor "beszállt Ő is a bárkába, és a szél elállt" (Mk 6,51).

Fontos lépés ez a hatodik fok. Hasonlatunkban a megszállással elfoglalt, -- korunkban szégyenletesen lejáratott, de itt nagyon is alkalma kifejezéssel - fölszabadított területen az erővel történt biztosítás (.halj meg a bűnnek.) után kezdődhet a békés termelő, építő, alkotó munka (élj Istennek).

7. FEJEZET (folyt. 51-54).

Az alázatosság hetedik fokánál két gyökerében hamis magatartással szemben foglal állást Szent Benedek Atyánk. Az egyiket a zsoltáros szövegével mutatja be: "felmagasztaltam magam" (88,16) (53). /A Regula 1995-ös kiadásában sajtóhibás a zsoltárhely./ Természetes, hogy azonnal eszünkbe jut az Úr Jézus figyelmeztetése: "aki fölmagasztalja magát, azt megalázzák..." (Mt 23,12; Lk 18,14).Az öndícséretről a népi bölcsességnek is megvan lesújtó véleménye. A Szentírás számtalan helyen és formában kárhoztatja. Kezdve a Sátán gőgjével, bukásának okozójával. Éppen az ő katasztrófáján láthatjuk legvilágosabban, hogy milyen végzetes önáltatás az, ha valakit megszédít saját nagyszerűségének túlértékelése. Nem a nagyszerűség, a kiváltság, a tehetség a hiba. Lucifernek már neve is jelzi kivételes adottságait. Ha azonban megfeledkezik az értékekkel elhalmozott teremtmény, hogy kinek köszönheti mindezt, ha fejébe száll a dicsőség, és magát magasztalja Alkotója helyett, akkor helyrehozhatatlan baj történik. Izajás így írja le ezt: "Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag (lucifer), hajnalnak fia? ... Azt gondoltad magadban: én az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat... Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez!" (14,12-14).

Az alázatosság hetedik foka tehát - itt a sorozat közepén - ennek az egzisztenciális fontosságú erénynek gyökerét tárja föl. Nem új fölfedezés ez, de soha, egy pillanatra sem feledhető igazság. Szent Pál ezt így fejezi ki: "Senki se kérkedjék... Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mint ha nem úgy kaptad volna?" (1Kor 4,6-7). Ugyanezzel a gondolattal már az erények arzenáljánál, a 4.fejezetben is találkoztunk: "Ha valami jót látsz magadban, Istennek tulajdonítsd, ne magadnak" (42). Ez a "megalázza magát" (52) tehát egyáltalán nem az értékek tagadása, még kevésbé a talentum elásása (vö. Mt 25,25). Mert ez így egyrészt nem lehetne őszinte, másrészt a személyiség vétkes elnyomorítása lenne. Ezt tisztán kell látnunk, hogy ennek a foknak első mondatát -- egyben az egész 7.fejezetet -- helyesen értsük. Mert, mint már hallottuk, a mai ember gyakran abba a hibába esik, hogy az alázatosságot egyáltalán nem erényként értékeli. Ellenkezőleg, valami hamis, alattomos csúszás-mászásnak, undorító képmutatásnak tartja. De ahogy a szabadságot nem téveszthetjük össze a szabadossággal, ugyanúgy az alázatosság éppen ellentéte az alázatoskodásnak. Az alázatosság = igazság. Az alázatoskodás = hazugság.

Ez tehát a másik hamis magatartás, amit éberen kell kerülnünk. A kenetes póz, a sunyi szerepjátszás. Amikor hazug szóvirágokkal, alázatoskodó hízelgéssel a lelkünk mélyén dagadó gőgöt igyekeznénk szorgosan leplezni, álcázni. Ha már nem folyton csak egymással hasonlítgatjuk össze magunkat, -- "mindenkinél", mondja Szent Benedek (51) -- hanem végre elfogadjuk a Krisztustól nyújtott mércét. Akkor nem lesz nehéz megértenünk ezt a fokot. Mert ez a mérce így hangzik: "tökéletesek legyetek, mint mennyei Atyátok" (Mt 5,48). Valamint: "Új parancsot adok nektek... Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is" (Jn 13,34). És még egyszer: "Ez az én parancsom: szeressétek egymást, mint ahogy én szeretlek titeket" (Jn 15,12). Így már őszinte az .Uram, nem vagyok méltó. mellverő, szemét fölemelni nem merészelő alázata. "Szíve legmélyén is hiszi azt" (51).

Ezek után mondhatjuk, hogy itt a keresztény alázatosság kulcsát adja kezünkbe Szent Atyánk. Két tollú kulcs ez, mert először azt tudatosítja, hogy "Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok" (1Kor 15,10). Nem csak, hogy nincs miért büszkélkednem, hanem vegyem komolyan a kapottakkal járó felelősségemet, föladataimat. A másik tudnivaló pedig a belső meggyőződés föltétlen őszintesége. Nem magamra öltött póz, hanem "a szív legmélyén" (51) élő valóság.

Figyeljünk föl arra, hogy innen a még hátra lévő fokok olyan általános érvényű magatartást igyekeznek elmélyíteni, ami alapvető igény minden vonalon. Ez pedig a harmónia. Az elfoglalt terület pacifikálása, konszolidálása, -- hogy emlékeztessünk hasonlatunkra. A belső meggyőződésnek és a külső megnyilvánulásoknak összhangja, egymás erősítése. A hódítás csak így lehet eredményes. Nem disszonáns feszültségek bizonytalansága, nem bármikor föllángolható lázadások nyugtalansága. Egyensúly, harmónia, béke és öröm. Követendő minta volna ez a társadalomban, egy nemzet, vagy akár az egész emberiség virágzó élete számára. Mi itt elégedjünk meg a bencés oblátus életének keretein belüli programjaként. Ez tágabb körben is nagyon hasznos lesz bizonyára.

7. FEJEZET (folyt. 55)

Az alázatosság nyolcadik foka nem azokhoz szól, akik természettől visszahúzódók, nem nagyon szeretnek kitűnni, szerepelni. Minden közösségben, így a családban is akadnak azonban haladók, újítók, friss ötletekkel előálló buzgók. Helyes is ez. Mindkét típusra szükség van a társadalomban. A családban is. Alázatosság kell azonban ahhoz, hogy ne gondoljam magamról: egyedül az én föladatom a .világ megváltása.. Reform, haladás, építő kritika, életrevaló ötletek nem hiányozhatnak egyetlen egészséges közösségből sem. Ennek nyílt teret biztosít a Regula, mikor jelentős ügyekben mindenki véleményét meg akarja ismerni, sőt kisebb dolgokban is szükségesnek tartja többek tanácsának megfontolását. (3.fejezet, de ismételten másutt is.) Azt látjuk tehát itt is, hogy alázatoskodásnak nincs helye. Nem volna az más, mint a felelősség alóli kibújás kísérlete. De az izgágaság, a mindent mindenkinél jobban tudás, az okoskodás, a föltűnősködés már aligha fér össze az őszinte alázatossággal. Elsősorban az ilyen fontoskodó, minden-lében-kanál természetűeknek szól tehát ez a fok.

Legjobb lesz, ha azt az evangéliumi tanácsot gondoljuk végig alaposan, amelyik leginkább teszi világossá, hogyan értsük Szent Benedek kívánságát. Jézus mondja tanítványainak: "Ti is, miután megtettetek mindent, amire parancsot kaptatok, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami kötelességünk" (Lk 17,10).

"Amire parancsot kaptatok" -- megfelel az "amire a monostor közös szabálya és az elődök példája serkenti" (55). A szerzetesek számára a Regula, a mindenkori konstitúció, statútum, instrukciók, agendák mérvadók. Nekünk oblátusoknak a Regulán kívül nincsenek pontokba sűrített szabályzataink, amelyek igyekeznek minden területet .lefedni.. De régen rossz is volna, ha a betű szabná meg magatartásunkat, gondolatainkat. Hanem el ne sikkadjon, amivel Urunk kezdi mondatát: "miután megtettetek mindent, amire parancsot kaptatok". Mert, ha ilyen pozitív megfogalmazásban értjük a szentbenedeki szavakat: "semmi egyebet..., csak azt", akkor már joggal hökkenünk meg. Riadót fújni, reformálni, új - és még oly szent - ötleteket fölvetni annak volna igazán joga, -- adott esetben kötelessége is -- aki nyugodt lelkiismerettel állíthatja, hogy már megtett mindent, amire parancsot kapott. De legalább is őszintén törekszik megtenni. Mindent ! Pedig még akkor is haszontalan szolga volna, a kötelességét teljesítette.

Igen, ez nem elmélet és fennkölt gondolat. Hanem alázatosság a prózai gyakorlatban.

7. FEJEZET (bef.) 56-70.

Az alázatosság .fokozatos. megvalósítása most már a személy egészére kiterjed. Fontos volt a lélek, a szív, a gondolati szféra meggyőzése mindenek előtt. Ennek elmélyítése, megszilárdítása, maradandóságának biztosítása szükségessé teszi, hogy külső magatartásunkban is természetessé váljék belső tudatunk megnyilvánulása. Ezt kívánja meg az utolsó négy fok. Világosan látjuk tehát, hogy nem a tökéletességben emelkednek egyre magasabbra a benedeki létra fokai. Súlyuk, létfontosságuk a nélkülözhetetlen .alsó. fokoknak van. De, hogy az egész ember tudjon harmonikusan, testi-lelki egyensúlyban élni, hogy teljes személyiségét átjárja annak tudata, hogy egyrészt igaz, hogy Isten képére és hasonlatosságára alkotott nagyszerű, szabad teremtmények vagyunk, de másrészt ugyancsak igaz, hogy "ezt a kincset cserépedényben őrizzük" (2Kor 4,7), ezért elkerülhetetlen a szellemi és testi összhang. Hiszen már a fejezet elején figyelmeztet a Szent Atya: "Ez a felállított létra...földi életünk. A létra két oldalának pedig lelkünket és testünket mondhatjuk". (8-9)

Ha meglepőnek tartanánk, hogy hány helyen tér ki a Regula a hallgatás fontosságára, hogy itt is ismételten hangsúlyozza, akkor jusson újra eszünkbe Jakab apostol figyelmeztetése: "Aki szavában nem vét, az tökéletes férfi, az féken tudja tartani egész testét is". Két hasonlatot használ, hogy megértsük. "Lám, a nagy hajót...a kis kormánylapát oda irányítja, ahová a kormányos akarja. Így a nyelv is kicsiny testrész ugyan, de nagy dolgokat visz végbe. Lám a csekély tűz mekkora erdőt gyújt föl. A nyelv is tűz..." (Jak 3.) Szóltunk erről már a 6.fejezetnél. Ott állapítottuk meg azt is, hogy a monostor lakóitól sem kíván némaságot Szent Benedek. De az alázatossággal nem fér össze a "sok beszéd", a "fecsegés" (9. fok, 56-58). A 10. foknál azt helyteleníti, ha tanítványa "fölemeli hangját a nevetésben" (59). Az alázatosság 11. foka pedig az, "ha beszéd közben...keveset és okosan szól, és nem lármás a hangja" (60). A fölemelt, lármás hanggal kapcsolatban még egy veszéllyel is szembe kell néznie az oblátusnak. Ebben a feszültségekkel telített világban önfegyelemre van szükség, nehogy bármilyen apró-cseprő vita elfajuljon. Különösen akkor, ha valaki, érezvén érveinek gyöngécske voltát, hangjának erejével akarná a maga igazát győzelemre juttatni. Ez a lehengerlő türelmetlenség sem férne össze az alázatossággal.

Valójában mindezt az egyszerű jólneveltség is megkívánná. De éppen azt ne felejtsük, hogy a természetfölötti motívumot, a lényeget az .alsó. fokok már hangsúlyozták. Most ezt megismétli Szent Benedek. Összefüggő egészről van szó, nem csupán illendő modorról. A külső megnyilvánulások, a viselkedés: az érett lelkiség természetes következményei. Ez a benedeki embertípus pedig ugyanúgy jellemzője kell, hogy legyen az oblátusnak, mint monostorban elő testvérének.

Ezzel már a magunk szavaival meg is fogalmaztuk azt, amit a 12. fokösszefoglal. Vagyis: a szív és a testtartás, a belső és a felszín összhangja lényegi fontosságú. Aztán ez nem lehet valami alkalmi megnyilvánulás, hanem "bárhol", és "mindig", és "szüntelenül" olyan jellemző bencés sajátosság, amire legalább is törekedni kell minden eszközzel és igyekezettel (62-66).

A fejezet utolsó bekezdése még egy lépéssel tovább is megy. Fontos ezt tudni azért is, mert nem csak az alázatosságra, hanem valamennyi erkölcsi erényre érvényes. Ezek éppen abban különböznek a teológiai (belénk öntött, isteni, természetfölötti) erényektől - hit, remény, szeretet -- , hogy míg utóbbiakat kérnünk kell Istentől, a morális erények megszerzésének lényeges föltétele a begyakorlás. Ha tehát igyekezetet és törekvést említettünk, ez nem lesz hiábavaló. Mert "eljut...arra", hogy " mindazt, amit eddig nem egészen félelem nélkül tartott meg, most minden fáradság nélkül, szinte természetesen és szokásból kezdi teljesíteni...csupa jó szándékból és az erényben való gyönyörködésből" (68-69).

Az alázatosság - ha helyesen értjük - nem lenyom, hanem ellenkezőleg: fölemel és boldog perspektívát nyit előttünk. "Mindezt az Úr kegyesen meg fogja mutatni Szent Lelke által...munkásának", hűséges bencés oblátusának (70).

8–20. FEJEZET ( A zsolozsma)

Opus Dei = Isten műve. Érthetjük rajta a teremtést. Vagy a megváltást. Valójában, mint istenszolgálat, egész életünk értelmét is jelenti. „Mi végre vagyunk a világon? – Hogy Istent megismerjük, szeressük, Neki szolgáljunk” – ahogyan az egykori katekizmus legelső kérdés-felelete tömören összefoglalta. De Szent Benedek Atyánk következetesen az istendícséretre, a zsolozsmázásra érti. Lásd RB 7,63; 22,6; 43; 43,3. 6,10; 44,1. 44,7; 47,1; 50,3; 52,2. 52,5; 67,2. 67,3;/16; 19,2/.

Elképzelhető, hogy olyanok, akik nem nagyon tudják, mit is jelent, hogy valaki bencés oblátus, talán azt gondolják, a szerzetesek kórusimája bizonyára nem kap szerepet a világban élő nővérek, testvérek, napirendjében. Ez azonban vaskos tévedés volna. Operi Dei nihil praeponatur. „Az istenszolgálatnak semmit elébe ne tegyenek”(43,3) – ez lényeges eleme, értéke a szentbenedeki szellemnek. Oblátus számára rendszerint nem a teljes napi zsolozsma elimádkozásáról van ugyan szó. De az a tény, hogy az Egyház hivatalos istentiszteletébe kapcsolódunk bele a magunk szerény módján, nem nyomasztó kötelezettség, hanem drága kincs, élő erőforrás.

Hogy mekkora jelentőséget tulajdonít Szent Atyánk a zsolozsmának, azt nem csak a fölsorolt tizenhat regulaidézet mutatja, hanem az is, hogy mekkora gonddal készíti el a zsoltárok beosztását. Tizenhárom fejezet a hetvenháromból! Ez csaknem az ötödrésze, majd 20%-a az egésznek. Szeressük az imádságnak ezt a formáját. Ha hűségesek vagyunk hozzá, bőséges áldását tapasztaljuk. A Szentlélek sugalmazta szövegek lelkünkbe ivódnak. Benépesítik, megtermékenyítik gondolatainkat. Már maga az lenyűgöző, hogy közel három évezred Istenhez emelő áhítata sugárzik a zsoltárokból. Nap mint nap körüljárja ez az istendícséret a Földet, akárcsak az Eucharisztia áldozata. A mi imánk is ebbe a kórusba kapcsolódik bele. Ahogy Szent Atyánk kívánja: „hogy szívünk megegyezzék szavunkkal” (19,7). Ez az igény természetesen valamennyi imánkra vonatkozik.

Sajnos nem mindig sikerül ez úgy, ahogyan szeretnénk. De ne törje le kedvünket, ha a fáradtság, szórakozottság, emberi gyarlóságunk esetleg rányomja bélyegét imánkra. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy akkor inkább el is hagyjuk. A kitartó hűség van olyan kedves Istenünk előtt, mint mikor sikerül összeszedetten Hozzá emelni lelkünket. Tapasztalt lelki vezetőként írja Szent Benedek, hogy „tudnunk kell, hogy nem a sok szóban, hanem a szív tisztaságában és a könnyes töredelemben találunk meghallgatást. És ezért rövidnek és tisztának kell lenni az imádságnak, hacsak az isteni kegyelem ihletéséből hosszabbra nem nyúlna” (20,3-4).

Van ennek a regula-falatnak egy olyan tanítása, ami általános érvényű és nagyon megszívlelendő. Föltünt, hogy milyen kivételes aprólékossággal rendelkezik Szent Benedek a zsoltárok elosztásáról. Mikor aztán már maradéktalanul gondoskodott a zsolozsma rendjéről, akkor egy olyan hangsúlyozott megjegyzést fűz hozzá, amitől szinte fönnakad az ember lélegzete. „Kifejezetten megjegyezzük: hogyha valakinek a zsoltároknak ez az elosztása nem tetszenék, rendezze el maga, ha másképpen jobbnak ítéli” (18,22). Ez a -- találóbb kifejezést nem találok rá – arisztokratikus, elegáns, nagyvonalú, nyitott, megértő gondolkodás mélységesen jellemző Benedek egész egyéniségére. Nem fölületes, nagyon is alapos. De kicsinyes erőszakosságnak nyoma sincs. Ami lényeges, abban határozott: „Csak mindenképpen ügyeljen arra…” (18,23). De a járulékos, variálható gyakorlati megvalósítás számára már széles palettát tart lehetségesnek. Nem képzeli azt, hogy minden részletben csakis saját elgondolása lehet az egyetlen és legeslegjobb mindenki számára. Oblátus gondolkodásunk egyik nagyon megszívlelendő elveként jegyezzük meg ezt az atyai példamutatást.

Elmélkedjünk ezen kicsit, és megértjük, miért lett Szent Atyánk Európa fővédőszentje.

21.FEJEZET (A dékán)

Mint sok más Regula-rendelkezés esetében, úgy itt is első pillantásra azt gondolhatjuk, hogy csak monostori közösségben érdemes ezzel a fejezettel foglalkozni. De aztán eszünkbe jut, hogy a létszám és a területi eloszlás miatt manapság hamarabb van szükség az oblátus közösségben dékániákat alakítani, mint egy apátságban, perjelségben, vagy szerzetesházban. Akkor pedig figyeljünk oda, mit kíván Szent Benedek Atyánk a kisebb csoport felelősétől, a dékántól.

A szóhasználat tudatos. Aki vezető – bármely területen legyen is az – mindenek előtt felelős azokért, akiket vezet. „Mindenben viseljék gondját” a rájuk bízottaknak (2)- Az Úr Jézus ezt így mondja: „Aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok, és aki első akar lenni, legyen cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon” (Mt 20,26-28). „Aki első akar lenni, az legyen a legutolsó és mindenki szolgája” (Mk 9,35). Meg is ismétli (Mk 10,43-44). Ez változtatás nélkül igaz akkor is, ha nem ő akar vezető lenni, hanem mások szemelik ki, vagy választják meg erre a föladatra. Szükséges-e mondani, hogy sokkal szélesebb körű ez az evangéliumi alapelv, semhogy csupán a dékán hivatalára korlátozódnék? Így van ez a családban, bárminő munka végzésekor, hivatás gyakorlásában, emberi csoportosulás irányításánál. Viszont egyáltalán nem magától értetődő, hogy az elöljáró

általában szolgálatként tekinti föladatát. A világban sajnos ritkán látunk jó példát. „Azok, akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok pedig önkényüket éreztetik” (Mt 20,25; Mk 10,42). Nem csak az oblátus dékánra, hanem valamennyi Krisztus nyomába szegődőre áll tehát, hogy „köztetek ne így legyen” (Mt 20,26; Mk 10,43)! Jézus, aki föltámadása után kinyilatkoztatja, hogy „én kaptam minden hatalmat mennyben és földön” (Mt 28,18), ezt az abszolút hatalmat szolgálatként gyakorolja a lábmosástól élete odaadásáig.

Bár ősidők óta fönnáll a probléma, manapság gyakrabban hallunk róla. A családon belüli erőszakra gondolok. Nem kell ahhoz magasabb beosztásban lennie, ha valaki hajlamos arra, hogy visszaéljen erőfölényével. Köztetek ne így legyen! Az apát megdorgálja, vagy el is mozdítja hivatalából az olyan dékánt, akiben csalódnia kellett. Az oblátusoknál is meg van ez a lehetőség. Már jóval kevésbé gyakori ez a szükséges javító beavatkozás világi téren. Ami pedig a családot illeti, ott legnagyobb a gyöngék kiszolgáltatottsága. Egy könyörtelen kényúr családfőt nem lehet egyszerűen „letenni, hogy lépjen helyére, aki méltó erre” (6). Köztetek ne így legyen!

Szent Benedek méltán lett a ’népek nagy nevelője’. Regulája élettel teli tanítást ad minden jóra törekvő embernek, nem csupán szerzetes fiainak. A világban élő oblátus sokszor tapasztalja ezt, hiszen figyelemmel tanulmányozza, igyekszik mindennapos gyakorlatában követni. Nagyon ésszerű és nagyon krisztusi tanítás ez.

22. FEJEZET

Szent Benedek családjában a Krisztusban gyökerező gyermeki lelkület és a józan ész gyakorlatiassága együtt alkot egy egészet. Ez nem csak az idők folyamán csiszolódott össze, hanem az Alapító ad rá példát, és kívánja meg Szabályzatában. Ezt látjuk a Regula 22. fejezetében is. Ez a testvérek zavartalan éjszakai pihenését hivatott biztosítani. Ami szükséges föltétele annak, hogy „serényen az istenszolgálatra siessenek” (6).

Nem nehéz a 6. századi „monostorban lakó, rendszabály és apát vezetésével” (vö.1,2) közösségben élő szerzetesek számára adott tanácsokat a mai oblátusok körülményeire alkalmazni.

Mint számos egyéb helyen, itt is a körültekintő gondosságra helyez hangsúlyt Benedek. „Megfelelő ágyfelszerelést kapjanak” (2). A családban is, nevelői hivatásnál is, de általában minden vonalon, ahol felelősek vagyunk másokért, ahol ránk vannak bízva embertársak, ott első, hogy gondoskodjunk mindarról, ami alapvetően szükséges számukra. Csak így lehetnek jogos elvárásaink irántuk. Nincs szó kényeztető luxusról, ez nem is válnék javukra. „A szerzetes életnek megfelelőt” (2) – mondja. Ezt értelemszerűen kell alkalmaznunk az adott személyre, életkorra, föladatra, körülményekre, anyagi helyzetre. Figyeljünk arra a mindenkor rugalmas nyitottságra, ami oly jellemző Szent Atyánkra. Távol áll tőle, hogy – ami nem az örök érvényű lényeget illeti – mozgásteret nem ismerő vas-előírásokat alkalmazzon. „Ha lehetséges” (3) – jegyzi meg.

Fölvetődhet bennünk az a gondolat, hogy talán szimatoló gyanakvás érezhető abból, ha megkívánja az apáttól, hogy éjjel is dékánjuk „őrködjék fölöttük” (3), hogy „egészen reggelig égjen a mécses” (4), hogy „a fiatalabb testvérek ágyai ne legyenek egymás mellett, hanem az öregebbekével vegyest” (7). Másutt is találunk hasonló ’óvintézkedést’, például a 48. fejezetben, mikor egy-két idősebbnek az a föladata, hogy körüljárjanak és ellenőrizzék, nem találnak-e hanyag, cseverésző, másokat is zavaró testvért az olvasás idején (48,17-18). Az 55. fejezet azt kívánja meg, hogy „az ágyakat az apát többször vizsgálja meg, nem található-e ott valami magántulajdon” (48,16). Tisztáznunk kell ezt a kérdést, mert egyáltalán nem mellékes. Nem ellenszenves gyanakvásról, alaptalanul mindenben bűnt, lazaságot föltételező rosszhiszeműségről van itt szó. De tudnunk kell, hogy önmagunkkal szemben is, mások életre nevelésében is nagy felelősség, komoly hiba, káros következményekkel fenyegető kényelmes önáltatás volna, ha megfeledkeznénk az ember keserves átkáról: rosszra hajló természetünkről. Nem ok nélkül figyelmeztet erre Jézus mindennapi imánk utolsó kéréseiben:

’ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól’. Ha a legkézenfekvőbb területre: a gyermeknevelésre gondolunk, eszünkbe ne jusson attól tartani, hogy a kialakuló jellemet, a fejődő személyiséget nyomorítjuk meg talán a józan ellenőrzéssel. Természetesen arra kell törekednünk, hogy idővel a következetes önkontroll alakuljon ki, szilárduljon meg a kis gyermekben, a serdülőben, majd a felnőttben. De ez nem megy automatikusan magától. Nem szorul bizonyításra, hogy kezdetben még a felnőtt felel a kicsiny emberpalánta viselkedéséért. Nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy jól tudjuk mérlegelni a személyi adottságokat, megválasztani és alkalmazni a helyes módszereket. Édes testvérek között is óriási különbségek lehetnek!

Ahhoz, hogy valaki megbízható, jellemes karakter legyen, ennek a gerincességnek kialakulása idején bizony elengedhetetlenül szükséges a kerülendő hibák megelőzése, a megfelelő ellenőrzés. Annak tudatosítása, hogy mit kell joggal elvárni – idővel saját magától.

Szent Benedek életrajzából tudjuk, hogy milyen sokrétű, mennyire tarka volt a végét járó római birodalom és a népvándorlás nyers primitívségének korában egy-egy monostor közössége. Emellett több évtizedes életkori különbségek is adódtak. Mi a 21. században, sajnos szintén nem dicsekedhetünk olyan korszellemmel, társadalmi légkörrel, ami eleve szilárd jellemet tételez föl. Ne áltassuk tehát magunkat azzal, hogy gyermekeinket, fiataljainkat ezen a téren bízvást magukra hagyhatjuk. Nagyot csalódnánk, de a legnagyobb kárt éppen nekik okoznánk felelőtlen gondatlanságunkkal, hamis kényelmünkkel.

Azt viszont ugyancsak a Regulából tudjuk, hogy az ellenkező véglet, az aggályos, indokolatlan, mindenben katasztrófától rettegő bizonytalanság és gyanakvás legalább olyan romboló hiba lenne. Okvetlenül ide kell idéznünk az apátról szóló tanításból: „nem azt mondjuk, hogy engedje növekedni a hibákat, hanem hogy okosan és szeretettel irtsa azokat, ahogy az ítélete szerint kinek-kinek hasznára van”; de „ne legyen nyugtalankodó és aggályoskodó…ne legyen szerfölött gyanakvó, mert így sohasem lesz nyugta” (64,14. 64,16).

Tanulságos a körültekintő gondosság, amivel óvja a testvéreket, „hogy az alvót álom közben véletlenül meg ne sebezze” sok mindenre használt, napközben övén viselt kése (5).

Az oblátus mindennapi életét is a mindent meghatározó istenkeresés, a szeretet főparancsának gyakorlása tölti be. De ez nem jelenti, hogy valami ’szent ködben’ révül el és megfeledkezik a köznapi valóságról. Igenis két lábbal kell a szilárd talajon állnia, ha az egészséges benedeki szellem az ideálja.

Még egy gyakorlati tanács. Vegyük komolyan, hogy a rendezett élet egyik fontos eleme a szükséges pihenés, alvás biztosítása. Ez főleg az időben való lefekvésre áll. Ma bizonyára megemlítené a Szent Atya a parttalan tévézést, videózást, rádiózást, olvasást. De a szükségtelenül éjszakába, netán hajnalig nyúló munkát is. Ha ezen a téren tudunk határozottak lenni, akkor könnyebb jó szokásunkként gyakorolni, „hogy a jeladásra késedelem nélkül” fölkeljünk reggel (6).

A rend biztosításának fejezetei 23-30 és44-46. fejezet

Az oblátus életforma és a monostori zártság különbsége talán éppen ezen a téren érzékelhető leginkább. Két jellegzetes tényezőt kell figyelembe vennünk. A szerzetesek nagyobb és zártabb közösséget alkotnak. Szükségképpen mások a keretek, a szokások, a szabályok, a légkör, mint egy bármekkora családban, vérrokonok között. Nem is beszélve az egyedül élő oblátusokról. A másik jelentős különbséget az adja, hogy bencés monostorba az lép, aki Isten hívására, érett elhatározással, ismételt megfontolás után maga választja ezt az életet az adott közösségben. Szent Benedek hangsúlyozza ezt a föltételt. Mindez az oblátusra is áll, de ő a világban kapott adottságokat nem cserélheti föl a kolostori életformával. Ami tehát a megszentelt falak közötti lét fegyelmét illeti, azzal részletesen foglalkozni nekünk fölösleges. Hiszen nem Regula kommentárt írunk, hanem éppen azt szeretnénk tudatosítani, hogy a monostoron kívül folytatott élet számára is milyen gazdag kincsestár található Szent Benedek tanításában. Azt azonban látni fogjuk, hogy kár volna ezeket a jellegzetesen monostori hibákkal, fegyelmezéssel és büntetésekkel foglalkozó részeket átugrani, kihagyni. Mert számos hasznos tanácsot, alapvetően fontos elvet rejtenek számunkra is. Talán praktikus lesz, ha most pontokba szedjük gondolatainkat.

1. Ismerünk szerzetesi életszabályzatokat – akár Szent Benedek előtti időből, akár a történelem későbbi évszázadaiból – melyek terjedelmes hibalajstromokat és büntetéseket sorolnak föl. Itt más a helyzet. Ne tévesszen meg, hogy a 73 fejezetnek 15%-át teszik ki ezek a fegyelmi előírások. Mert oly nyúlfarknyi - többnyire két-hárommondatos - fejezetekről van itt szó, hogy, ha a Regula ’verseinek’ arányát nézzük, akkor ez a 923 versből összesen csak 61, ami mindössze 6,5%. Tehát a teljes szöveg több, mint tizenötszöröse a hibák kiküszöbölését tartalmazó résznek. Azért érdemes ezt hangsúlyozni, mert így kiérezzük azt az evangéliumi alapállást, mely szerint igenis komolyan kell vennünk a gonosz elleni hatékony küzdelmet, de szankciókat csak abban az esetben alkalmazunk, ha ez azért szükséges, mert más próbálkozás már csődöt mondott. Itt is áll az ősi tapasztalat: van, kinél elég a jó szó, van ki ezt sajnos nem érti.

2. Tehát kemény büntetés csak kényszerhelyzetben, és ami a legfontosabb: a főcél mindig a javítás, a jövő igénye, nem a megtorlás, a múlt megbosszulása. „Hogy kigyógyuljanak” – mondja (30,3). Merőben különbözik a benedeki, a keresztény gondolkodás a világi hatalom igazságszolgáltatásától. Természetesen ez utóbbinál is előtérben a javítási szándék van. De nem elmellőzhető az elrettentés motívuma sem. Még lényegesebb az a különbség, hogy a világi törvény csak a bekövetkezett cselekmény fölött ítélkezik, míg számunkra nagyobb súllyal esik a latba a szándék, a lelkiismeret, a belső állapot. Elrettentés, visszatartó erő ugyan a hívő számára a kárhozat fenyegetése, de ne feledjük, hogy ember nem tud elkárhoztatni senkit, ez már az igazságos-irgalmas Isten fóruma.

3. Fontos, hogy azt is észrevegyük: Szent Benedek nem akarja, hogy egy irreális, naiv álomvilágban éljünk. Ez épp oly káros volna, mintha ellenkezőleg, folyton a fondorlatos rosszindulat ármányaitól tartanánk. Önmagunkról is tudjuk, hogy bőven akadnak rossz tulajdonságaink. Hogy ezek ne burjánozzanak el, fegyelmezni kell magunkat. Másokat se képzeljünk földre szállt angyaloknak. Az okos szeretet, a jó testvéri felelősségtudat indítson arra, hogy megfelelő módon segítsünk nekik is hibáik legyőzésében. Ha én kapok ilyen figyelmeztetést, ne sértődjem meg, ne vegyem kellemetlen piszkálódásnak, hanem köszönjem meg, és nézzek magamba. ’De ki látja meg saját hibáit? Azoktól moss meg engem, amikről nem is tudok én’ – így imádkozik a zsoltáros (18,13), és így is van ez. Rossz szokásaink, bogaraink, gyarlóságaink csak szaporodnak, észre sem vesszük. Másokéit annál inkább…

4. A zavaró kilengéseknek – különösen, ha ismétlődnek – gyakran jelzés értékük is van. Arra kell odafigyelni, hogy vajon mi váltja ki az izgágaságot. Atyánk figyelmeztet: arra lehet szükség, hogy „mint bölcs orvos” tapintatosan ”mintegy titokban vigasztalják az önmagában küszködő testvért” (27,2-3). Ezek a konfliktusok tehát nem csupán bosszantó kellemetlenségek, melyekkel nem érdemes sokat törődni. Hiszen nem ritkán komoly bajokat lehet megelőzni, ha idejében akadályozzuk meg a dolog elfajulását. Adott esetben fontolja meg az oblátus Benedek ismételt figyelmeztetését: „lehető legnagyobb gondja legyen” (27,1; vö.uo.5; 28,8) az orvoslásra. Hogy milyen módon? Sablont, kaptafát, kész receptet ne várjunk. „Minden életkornak és értelmi fejlettségnek legyen meg a maga mértéke” (30,1). Nagyon fontos, hogy ne az én zaklatottságom, idegességem, türelmem fogyta váltsa ki méltatlankodásomat. „A megfegyelmezés módját és mértékét a bűnhöz kell szabni” (24,1). Tehát minden személyválogatás kizárva! Az őszinteségre nevelés is roppant lényeges a jellem formálásában. Erről szól a 46.fejezet. „Ha valaki bármilyen…hibát követ el…vagy valamit vét, és…önként eleget nem tesz, ha más által tudódik ki” – ha tagadja, vagy éppen másra próbálja kenni – „a nagyobb büntetéssel sújtsák” (1-4). De ha már eleget tett, bocsánatot kapott, akkor többé már ne hánytorgassuk a dolgot. Eszünkbe jut itt Pál apostol figyelmeztetése: ’Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, hogy kedvüket ne veszítsék’ (Kol 3,2; vö. Ef 6,4).

Kolostori regulát olvasunk, de mennyire megfontolandó mindez a világban élő oblátus számára. És mivel az élő hit irányítja gondolkodásunkat és cselekedeteinket, sohase feledkezzünk meg arról, hogy mit tart Szent Benedek a leghatásosabb orvosságnak. Ha a vétkesre se jó szó, se bármilyen szigorú büntetés nem hatott, „mégsem javul meg, vagy talán…cselekedetét még védeni is akarná…akkor nyúljon ahhoz, ami ezeknél nagyobb: imádkozzék érte maga is, imádkozzanak a testvérek is…” (28,1-4).

5. Többnyire inkább fegyelmi vétségekre, kihágásokra gondol ebben az összefüggésben a Szent Apát. „Ha azonban valami titkos, lelki bűnről van szó, azt csak…a lelki atya előtt tárja fel, aki meg tudja gyógyítani …mások sebeit, és nem tárja föl, nem hozza nyilvánosságra azokat” (46,5-6). Megismétlődik tehát a korábban már hangsúlyozott tanács a jó lelkiatya fontosságáról (4,50; 7,44).

Ugye nem szükséges újra levonni a következtetést, hogy milyen bőséges tárháza a Regula azoknak a jó tanácsoknak, amelyeket Benedek családjának világban élő tagja, sőt minden jóra törekvő ember haszonnal követhet.

31. FEJEZET

Mikor az apát személyével szemben támasztott elvárások voltak soron (2.fej.), azt mondtuk, úgy figyeljen erre az oblátus, hogy kívánatos mindezt magára vonatkoztatni. Most ismét olyan valaki kerül megvilágításra, akinek Szent Benedek szerint igen fontos feladata van a monostorban. Vegyük tehát úgy, hogy Horatiussal: ’de te fabula narratur - rólad szól a történet’ (Szatírák I.1,69), vagy ahogyan Nátán próféta mondotta Dávidnak: ’magad vagy ez az ember’ (2Sám 12,7). Haszonnal helyettesíthetjük be magunkat a monostor gondozójának szerepébe.

Milyennek kell(ene) lennie annak, akire rá lehet bízni egy családi otthon, egy iskolai osztály, egy intézmény, egy teljes krisztusi élet gondját? Pozitív és negatív fölsorolást kapunk. Ezek mind kifejtésre szorulnak, épp csak tartalomjegyzékként villantják föl a szükséges jellemvonásokat. „Bölcs, érett jellemű, józan, mértékletes; nem gőgös, nem heveskedő, nem igazságtalan, nem nehézkes, nem pazarló…(1).

Elgondolkodtató számunkra is az a hierarchia, amit Szent Benedek fontosnak tart: Isten, apát, s aztán az illető, mint felelős. Isten, Aki az igazi házigazda (19), az apát, aki a konkrét föladatokat meghatározza, végül az, akiről szó van. Ez azonban nem szűkíti, inkább elmélyíti hatáskörét: „mintegy atyja legyen az egész közösségnek” (2). Ez tehát a hierarchia: Atya az Isten, atya az apát és atya a jó gondnok is. Néhány nem ilyen általános, hanem gyakorlati esetet is fölvet Regulánk. „Ha valamelyik testvér oktalan kívánsággal állna elő, ne szomorítsa meg őt lekicsinyléssel”,de „okosan tagadja meg helytelen kérését” (7).

Mint az apátnak magasabb szinten, ugyanúgy neki a gyakorlati téren „legnagyobb gondja legyen a betegekre, gyermekekre, vendégekre és szegényekre” (9).

Nem csupán a monostorban és nem csak leszűkített értelemben – például takarékosság, rend tartása érdekében – érvényes, hogy „minden fölszerelését és minden vagyonát úgy tekintse, mint az oltár szent edényét” (10). „Semmit se tartson elhanyagolható csekélységnek” (11). Ez persze nem jelenti, hogy elveszhet a részletekben. Kiegyensúlyozottság, megbízhatóság annyira lényeges ebben a mi labilis világunkban! „Ne legyen se fösvény, se pazarló, hanem mindent mértékkel tegyen” (12). Sajnos a készséges adakozásnak is minden korban meg vannak a határai: „ha valakinek nem tud anyagit adni, nyújtson akkor legalább jó szívvel feleletet” (13).

Természetes, hogy sokrétű föladatának jó teljesítéséhez munkatársakra is szüksége lehet (lásd: 17). De akkor ne csak kiossza a munkát, hanem fogja is össze, ellenőrizze, legyen szívügye: „amit az apát reábíz, maga viselje gondját” (15). Valóban: felelősen élő ember csak így tud „nyugodt lélekkel” (17) számot adni – elsősorban magának.

Ne csak jelszónak, jól hangzó jelmondatnak tartsuk, amit Szent Atyánk mintegy összefoglalásként ír befejezésül: „Mindent a maga idejében kell adni, ami adnivaló, és kérni, ami kérnivaló, hogy Isten házában senki ne nyugtalankodjék és ne szomorkodjék” (18-19).

Gyakran magunk elé tartott lelki tükörnek használhatjuk ezt a fejezetet.

32. FEJEZET

Ha bőségesen van rakodóhelyem, akkor szükséges, hogy gondoskodjam arról: keresgélés nélkül tudjam elővenni, amire éppen szükség van. Ha szűkében vagyok a helynek, még inkább fontos, hogy tudjam, mit hová sikerült tárolnom. Hogy ne az egészet kelljen mindig kirámolni. Hatványozódik ez a követelmény, ha nem csak egy személy foglalkozik az adott föladattal, hanem többen is érdekeltek.

A Regulának ez a fejezete nagyon gyakorlati tanácsokat ad. Megszívlelendők, függetlenül attól, hogy az ókorban, vagy ma él-e valaki. Hogy szerzetesekre, vagy egészen más körülmények között lévőkre vonatkozik-e. Szent Benedek azt kívánja, hogy mindenről „legyen jegyzéke” (3) az apátnak és nyilván annak, akinek ez a dolga. „Szerszám, ruha, vagy bármilyen tárgy” (1), vagyis „a monostor minden vagyona” (1) ilyen pontos nyilvántartás alá tartozik. Azt mondhatja valaki erre: - ó, ma már nincs ilyen gond. Ott van a számítógép, az majd rendet tart. - Kétségtelen, hogy nagy segítség a modern technika. De legalább olyan gonddal kell arra ügyelni, hogy az mindig napra-percre kész legyen, mint mikor még pergamen és lúdtoll volt a segédeszköz. Mert arról szó sincs, hogy az emberi irányítás fölöslegessé válnék. De meg itt nem is csak a raktárkészletről van szó természetesen. Egész életformánkra vonatkozik ez a fejezet.

Nem csak a mennyiség, a minőség is fontos. „Ha valaki a monostor dolgait piszkosan, vagy hanyagul kezeli, feddjék meg” (4). Van egy régi mondás: ’tarts rendet, és a rend is megtart téged’. Nem vagyunk egyformák. Egyeseknek külön energiájukba kerül, hogy rend legyen az asztalon, a szekrényben, az éléskamrában, környezetében. Más természettől gondos, takaros, rendes. A nevelésben – önnevelésben – ennek a kérdésnek igen jelentős szerepe van. Amivel kezdtük, a gyakorlati, praktikus szempont egyáltalán nem mellékes, de ennél jóval mélyrehatóbb a személyiséget meghatározó, jellembe vágó része témánknak. Erre mutat rá Benedek, mikor azt várja el az apáttól, hogy csak olyanokat vegyen igénybe bármiféle javak kezelésénél, „akiknek életében és jellemében megbízhat” (1).

Végső soron tehát a felelősségtudat az, aminek élőnek és érzékenynek kell lennie az oblátusban. Tisztaság, rend, átláthatóság, jó értelemben vett igényesség minden vonalon. Mindenek előtt a lelkemben, jellememben, gondolkodásomban, megnyilvánulásaimban. Félre ne értsük: szó sincs valami rideg, vonalzóval kihúzott, sarkosan, ’elvágólag’ kikényszerített modorosságról. Ez nehezen volna elviselhető mások számára. És ugyancsak távol esnék Szent Benedek szellemétől. Ha ezt a rendet tartó felelősségtudatot nem a szeretet járná át, mint vidám, melengető napsugár, akkor nagyot hibáznánk. De a bohém nemtörődömség, felületesség, gondatlanság ugyanúgy idegen attól az eszménytől, amire a Regula útmutatása szerint törekszünk.

33-34. FEJEZET

A tulajdonról, magántulajdonról rendelkező szabályoknál már igazán olyan részhez érkeztünk, ahol lényegében különbözik az oblátusok életformája a kolostorban élőkétől. Utóbbiak teljesen mentesek a személyes anyagi gondoktól. Ők „minden szükségeset a monostor atyjától várjanak” (33,5). Milyen irigylésre méltó helyzetben vannak! Leülnek a terített asztalhoz, mindennel el vannak látva, ami munkájukhoz kell, gondoskodással veszik körül őket, ha megbetegszenek. Nem gondolnak szorongással öreg napjaikra, nem kell félre tenniük, gyűjteniük arra az időre, mikor már nem tudnák ellátni magukat. Nem is beszélve a gyermekek, unokák életkezdésének megsegítéséről. Mindez bizony az oblátus számára komoly gond. Sok energiát fölemészt, ami a szerzeteseknél megmarad a munka és ima, a szeretetszolgálat minél gazdagabb teljesítése számára.

Szent Benedek családjának világban élő tagja bizony kénytelen a magántulajdon birtoklásával járó gondokkal szembe nézni. Van azonban egy nagyon fontos, lényeges különbség, ami most már nem a szerzetesektől, hanem azoktól választja el, akik ugyancsak a világban élnek, de nem az evangélium fölszabadító tanítása szerint járják életútjukat. Akik a szerzés, az öncélú birtoklás nyugtot nem hagyó kábítószerének rabjai. Akiknek tudata úgy beszűkül, hogy az élet értelmét kizárólag a földi boldogulás hajszolásában képesek látni. És ennek érdekében nem csak az örök Cél megközelítését veszélyeztetik, de ritkán elégedettek, rendszerint itt a földön sem találják meg az igazi, tiszta örömöt és békét.

Szent Benedek oblátusa a világban él, törődnie kell anyagi gondokkal is. De az evangélium okosságával tudja rangsorolni az értékeket, a kötelességeket és felelősséget. Aki ahhoz kapja meg Isten segítő kegyelmét, hogy ezen az úton tudjon másoknak is hasznára lenni, és a földi rész-célok állomásain keresztül az örök Cél irányába haladni. Ehhez pedig a Regula bölcs tanítása nem csekély segítséget nyújt.

Egy ilyen gyakorlati tanáccsal szolgál mindjárt a 34.fejezet. Az anyagi szükségletekről szól, de vonatkoztathatjuk bármilyen emberi igényre: törődésre, érzelmi kötődésre, szellemiekre, az elvárásokra is. Szűk családi körben ugyanúgy érvényes, mint az apát és a kolostor lakóinak viszonylatában. Az őskeresztények jeruzsálemi közösségének példájára hivatkozik Benedek (1). A személyválogatás, a ’kedvenc’, illetve a ’mindig csak a rövidebbet húzó’ kivételezés maradandó sebeket képes okozni. Ezt tehát okvetlenül kerülni kell. „Ettől Isten mentsen” – mondja (2). De, hogy ez nem jelent mechanikus egyenlősdit, azt a jó lélek ismerő fontosnak tartja megismételni (2.fejezet, majd pl. 40.fej. Az 55.-ben újra idézi az Ap.Csel.4,35-öt, 64,19 a különböző elvárásokról). Tudnunk kell, hogy a gépiesen egyforma adagolás sokszor kiáltó igazságtalansággá lenne. „Tekintetbe kell venni a gyöngeségeket” (2), de ugyanígy a kivételes tehetséget, a kirobbanó energiát, munkabírást is. A talentumokról szóló példabeszéd (Mt 25,14-, Lk 19,11-) ilyen szempontból is megfontolandó.

Egymás értékelése, de ugyanúgy sajátmagunk szüntelen önkontrollja számára is kapunk itt olyan támpontot, ami homlokegyenest ellenkezik azzal, ami pedig legtöbbünk számára magától értetendő és kézenfekvő volna. Szent Benedek és a krisztusi értékrend szerint ugyanis nem az a szerencsés, akinek több jut, és ne az érezze magát hátrányos helyzetben lévőnek, akitől többet várnak el. Fordítva! „Aki kevesebbre szorul, adjon hálát Istennek, és ne szomorkodjék, akinek pedig többre van szüksége, alázza meg magát gyöngeségéért, és ne bizakodjék el, amiért könyörületességből többet kap” (3-4). Milyen sok irigység, „zúgolódás” (6) volna megtakarítható a társadalomban, ha ez a szemlélet érvényesülne. Családban, munkatársak között, minden néven nevezett közösségben megvalósulhatna a Regula következtetése: „Így minden tag békességben lesz” (5).

35. FEJEZET

Nem kell különösen élénk képzelőtehetség ahhoz, hogy a monostor konyháján szolgálatot teljesítők hetenként váltakozó csapatáról rendelkező fejezetet a családos oblátus magára és övéire alkalmazza. Lássuk hát.

Már az ifjú házaspár is haszonnal gondolkodhat el ezekről a tanácsokról. Bizonyos feszültségek kialakulását előzhetjük meg, ha megbeszéljük, megszervezzük a szükséges házimunkák beosztását. Sohase merev vas-törvényekről van szó. Rugalmasság nélkül megkeserítenénk mind a magunk, mind környezetünk életét. Szent Benedeknél magától értetődő az ilyen megjegyzés: „általában a közösség nagyságához és a helyi viszonyokhoz képest…” (4), vagy: „hacsak betegség miatt nem, vagy ha valami nagyon hasznos dologgal van elfoglalva…” (1). Tehát nem kivételezésről van itt szó, hanem bölcs belátásról, az adottságok reális figyelembe vételéről, az értékek felelős rangsorolásáról. Az alapállás azonban ez: „senkit se mentsenek föl a konyhai szolgálat alól” (1). A ’konyha’ jelentsen minden fajta házimunkát, otthoni föladatot. Minél inkább gyarapszik a család, nőnek a gyerekek, annál színesebbé válik a paletta. A nevelés egyik igen hathatós módja ez. A pillanatnyi gyakorlaton túl, egész életre szóló értékes következményei lesznek. Ha alapelvként gyökerezik meg a fejezet legelső mondata: - „a testvérek szolgáljanak egymásnak” (1) – akkor ez a közös élet drága kincse lesz valamennyiük számára. Nem nyűgként próbálja majd az oblátus és minden családtagja kerülni, elszabotálni az ilyesmit, hiszen arról is gondoskodnak ügyesen, „hogy ne szomorkodva végezzék” (3), mert gyakorlatban tapasztalják, hogy „ezzel a szolgálattal az érdem is, a szeretet is gyarapodik” (2).

Persze vannak természettől fogva kifejezetten női, vagy férfi munkák. Bár ez alól is ismerünk kivételeket. Még itt sem árt azonban belekóstolni a másik ’reszortjába’. Ha másért nem, hát azért, hogy megtanuljuk értékelni. De számos olyan teendő van, ahol kívánatos a változatosság. Ezért beszél a Szent Atya hetességről, heti váltásról. Ezt egyébként az igazságosság is megkövetelheti. Helyes ezt is megbeszélni az érdekeltekkel.

Mikor a monostor javainak gondos kezeléséről intézkedett Benedek (32.fejezet), már lelkünkre kötötte a lelkiismeretes pontosságot. Most megismétli, hogy a „felszerelést tisztán és épségben, jegyzék szerint” (10) adjuk mindig át. Holmink, munkaeszközeink állapotáról többnyire következtetni lehet jellemünkre, életünk rendezettségére. Ne felejtsük, hogy minden fölszerelési tárgyról, szerszámról, „fogyóeszközről” mondja a 31.fejezetben, hogy úgy tekintsük azokat, „mint az oltár szent edényét” (11). A fölületesség, könnyelműség, hanyag nemtörődömség sohasem volt bencés jellemvonás. Az Atya gondos odafigyelése mutatkozik meg abban, ahogy a szolgálattevők fokozott megterhelését számon tartja az apát. „Kapjanak a megszokott mennyiségen felül…,hogy…zúgolódás és nagy fáradság nélkül szolgáljanak testvéreiknek” (12-13). Ezer és egy formáját lehet a családban is találni, hogy vidáman, ne kényszeredetten vállalják a rájuk szabott föladatokat a gyerekek. Ezt a mentalitást viszik majd magukkal fölnőtt korukra is.

Szent Benedek még a szolgálat váltásának liturgiájára is gondol (13-18). A szülők találékonysága fogja ezt is úgy bevezetni, hogy ez még külön is kedvet csináljon mindannyiuknak. Nem utolsó sorban fontos az, hogy keresztény tartalommal tudjuk megtölteni mindennapi tevékenységünket, egymás segítését, a közösség szolgálatát. Jézus nagyon lelkünkbe akarta vésni ezt a tanítást, mikor az utolsó vacsorán tanítványai lábát mosta meg. „Példát adtam nektek, amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Boldogok vagytok, ha megértitek ezt és így is tesztek” (Jn 13,15-16). Az őszinte szeretet nem csupán érzelem, hanem önzetlen, sokszor áldozatos szolgálat. Erre nevel minket a Regula.

36-37. FEJEZET

Valamennyiünk életében fölmerül előbb-utóbb az a probléma, amivel ez a két fejezet foglalkozik. Nem csak a szerzetes közösségben lesznek olyanok, akik valami miatt megkülönböztetett elbánásban részesülnek. Szembe kell nézni ezzel a ténnyel, és meg is kell oldanunk, amennyire csak emberileg lehetséges. Mindenekelőtt arra figyeljünk föl, hogy ez a ’megkülönböztetett elbánás’ nem valami rangnak, kiválóságnak, sikeres előmenetelnek jár. Éppen ellenkezőleg. A kiemelt személyeknél, elöljáróknál, - mint például perjel, fölszentelt pap - külön is hangsúlyozza Szent Benedek, hogy rájuk épp úgy áll minden előírás, mint a többiekre. Sőt, ha valakit magasabb polcra látott érdemesnek apátja, az „tudja, hogy ő még jobban alá van vetve a Regula fegyelmének” (62,3). „Amennyivel ugyanis mások fölé helyezték, annyival gondosabban kell megtartania a Regula előírásait” (65,17). Nem, akikről itt szó van, azok a gyöngék, elesettek, akik valóban rászorulnak mások segítségére. Lehet ez átmeneti állapot, mint az olyan betegség, amiből gondos ápolással ki lehet gyógyulni. Vagy a gyermeki kor, ami fokról-fokra, a serdülésen át a fölnőtt korba torkollik. Van azonban krónikus, nem gyógyuló nyavalya is, ami életkortól független lehet, meg számítani kell az egyre inkább leépülő öregség terhére is.

„Habár az emberi természet is könyörületre hajlik” (37,1) ezekben az esetekben, de Szent Benedek családjában - az oblátus életformában is - a megkülönböztetett törődés egy még nyomósabb indokból is elsőrendű föladat. Ez már természetfölötti motívum. Az a hívő meggyőződés, ami Jézus tanításán alapul. Mert a gyöngékkel, betegekkel, a legkisebbekkel személyesen azonosul Megváltónk. „Hisz ő maga mondta: ’Beteg voltam, és meglátogattatok engem’” (Mt 25,36) (36,2). ’Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem’ (Mk 9,37; Lk 9,48). Ez hát a legnyomósabb oka annak, hogy „a betegekről kell mindenekelőtt és mindenek fölött gondoskodni” (36,1). Az öregek és gyerekek iránt is ”legyenek jóságos figyelemmel” (37,3). Talán nem merész következtetés, ha azt állítjuk, hogy Szent Benedek családjának világban élő tagjai – az oblátusok – még közelebb vannak ahhoz a krisztusi, evangéliumi mintához, amit a legelső keresztény közösségekben látunk. Ők is az akkori világ forgatagában éltek, nem megszentelt falakkal elválasztva attól. De akár Jeruzsálemben, akár Rómában, vagy bárhol, ahol már ismerték az Örömhírt, Lőrinc diakónussal vallották, hogy a szerencsétlenek, a fogyatékosok, az irgalomra szorulók az Egyház igazi kincsei. Bizony, sem akkor, se ma nem könnyű föladat mindig „istenfélő, lelkiismeretes és szorgalmas” (36,7) ápolóról gondoskodni. Sőt, ma alighanem még nehezebb, mikor ritkán élnek közös födél alatt a generációk. Kérdéses, mennyivel megnyugtatóbb a modern ’intézményes’ megoldás. De jelentsen bármekkora problémát is, nem feledkezhetünk meg a Szent Atya újra meg újra hangoztatott kéréséről: „legnagyobb gondja legyen arra, hogy semmiképpen el ne hanyagolják őket” (36,6).

Benedek sohasem egyoldalúan foglalkozik a kérdésekkel. Igen, a közösség megértésére, segítségére szorulókkal törődni kell. És ha éppen én kerülök ilyen kiszolgáltatott helyzetbe? Én csak vegyem természetesnek ezt a gondoskodást, egyenesen várjam el minden igényem teljesítését? „De másfelől – hangzik a válasz – a betegek is gondolják meg, hogy Isten dicsőségére szolgálnak nekik, és fölösleges kívánságaikkal ne szomorítsák meg a nekik szolgáló testvéreket” (36,4). Tehát, mint mindenütt, itt is a kölcsönösség a szeretetteljes béke záloga. De az erőstől, egészségestől, fiataltól nyilván több megértés várható el, mint az elesettől, a legyöngült, elaggott, testi-lelki segítségre szorulótól. „De még így is türelemmel kell elviselni őket, mert ezáltal bőségesebb jutalmat lehet szerezni” (36,5).

38. FEJEZET

Amit Szent Benedek az asztali fölolvasással kapcsolatban mond, azt általánosítsuk minden tevékenységünkre. Először is tudomásul kell vennünk, hogy nincs olyan ténykedés életünkben, ami mellékes, jelentéktelen, elhanyagolható volna. A föladatok természetesen nem egyenlő súllyal bírnak, nem egyformán fontosak. Mindig okosan rangsorolnom kell. Ugyanannak a tevékenységnek nincs okvetlenül mindenkorra érvényes állandó fajsúlya. A körülményektől függhet, hogy itt és most háttérben kell-e maradnia, vagy éppen haladéktalanul, mindenek előtt elvégzendő. Ez a helyes mérlegelés az életbölcsesség. Saját okosságunk, tapasztalatunk megerősítésére azonban mindenkor kérjük egy fohásszal a Szentlélek tanácsát. Mindez abból az egyszerű fölszólításból következik, mellyel a Szent Atya a fölolvasás rendjét, szervezettségét, felelős végzését akarja biztosítani: „ne ragadja senki csak úgy alkalomszerűen kezébe a könyvet” (1). Ahhoz, hogy az elvégzendő föladatot valóban ’pontosan, szépen: mint a csillag megy az égen’ (József Attila: Ne légy feles) tudjuk végrehajtani, ahhoz szükségesek a természetes adottságok. Ez egyértelmű, ha a közösség számára való fölolvasásra gondolunk. Tehát „ne sorrend szerint olvassanak, hanem csak olyanok, akik a hallgatók épülésére szolgálnak” (12). De ez a fontos föltétel még nem elég. A mindenkor szükséges természetfölötti segítséget is kérjük, hogy eredményes legyen igyekezetünk. „Kérje mindnyájuk imádságát” (2), és Isten áldásával (4) kezdje és végezze munkáját az oblátus.

Egy másik általános érvényű követelmény is kiolvasható ezekből a sorokból. Ez az egymás iránti figyelem, figyelmesség. Mindjárt három területet is megemlít a Regula. Először is „az asztalnál a legnagyobb csend legyen.” (5). Ha nem figyelnek oda, hanem más felé fordul figyelmük, akkor az egész gyakorlat hiábavaló, értelmetlen. De gondoljuk meg: mennyire sértő ez azzal szemben, aki a közösség szolgálatában igyekszik jól végezni föladatát. Tiszteletlenség a szerzővel szemben is, akinek mondanivalójára nem hederítenek. -- Másodszor pedig egymás iránt se mulasszák el a figyelmességet. Vegyék észre, ha a másiknak szüksége volna valamire. „Szolgálják ki egymást kölcsönösen” (6), hiszen nem valami előadáson vannak, hanem közben folyik az étkezés. Nem nehéz ezt az asztalon túl, mindenkorra érteni. -- Végül, harmadszor, szinte gyöngéd figyelmesség nyilvánul meg abban, ahogy Benedek arról gondoskodik, hogy a fölolvasónak „nehezére ne essék” (10) a szolgálat. Mennyire bele illik az oblátusok ilyetén igyekezete abba az evangéliumi elvárásba, amellyel Jézus azt kívánja, hogy ’arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt’ (Jn 13,35).

Van itt még egy gondolat, amit nem árt megfontolnunk. A szószátyárságot már elítélte Szent Benedek a hallgatásra intő fejezetben. Ott azt írta le, hogy „szólni és tanítani a mester dolga” (6,6). Nos, itt most éppen a mester megszólalásáról mondja: „ha esetleg az elöljáró akarna épülés végett valamit röviden mondani” (9). Törekedjék az oblátus arra, hogy mondanivalójának mindig legyen keze-lába, veleje. Hogy az érthető, világos legyen. Kerülje a sallangos, túlburjánzó stílust. Higgyük el: az emberek egy ügy fontosságát nem a kifejtés hosszúságán, netán cirkalmasságán mérik le. Természetesen nem száraz, szinte sértő utasításra, őrmesteri pattogásra gondolok. Nyilván a Szent Apát sem úgy értette. De az Ő korában kőbe vésték a szentenciákat. Kerüljük mi is a szükségtelen bőbeszédűséget.

39-40-41. FEJEZETEK

A helyes mérték. Egyike a legfontosabb erényeknek, amelyek Nursiai Benedeket, a bencés életformát, s következésképen az oblátust is jellemzik. Ami az étkezésre és az ital fogyasztására áll, az vonatkozik minden egyébre is. A 4. fejezetben már kaptunk figyelmeztetést a mértéktartásra az élvezetek terén (4,12), táplálkozásnál (4,35-36), hangulatainkban (4,22), beszédben és hahotában (4,52-54). Talán leghamarabb tetten érhető a mértéktelenség az étkezésnél. Ebben a három fejezetben tehát erről van szó. Figyeljük meg magunkat. Az önfegyelmezésre bőséges alkalom nyílik ezen a téren. És ez távolról sem csupán gyomrunkat érinti. Egész jellemünk érdekelt abban, hogy táplálkozásunk módját okosan kezünkben tartsuk.

„Mindenesetre kerüljék a mértéktelenséget” (39,7) – szögezi le kategorikusan a Regula. Ez nem speciálisan szerzetesi szabály, hiszen jól tudjuk, hogy Szent Benedek az istenkeresés gyakorlatát nem olyan rendkívüli úton akarja megvalósítani, amiről azt kellene mondanunk: ámulni lehet rajta, de követni nem tanácsos. Nem, a „keresztény ember” (39,8), sőt minden ésszel élő, fegyelmezett ember igyekszik kerülni a mértéktelenséget. Vonatkozik ez még az aszkézisre, a böjtölésre is. Minden véglet helytelen és veszedelmes. Így, mikor azt kívánja az Apát, hogy „mindenben legyenek takarékosak” (39,10), ez sem a szükséges kalória megvonását jelenti. Az öncélú koplalás ugyanúgy ellenkeznék a benedeki kiegyensúlyozottsággal, mint a dőzsölés.

Hogy ez mennyire így van, és nem csupán következtetés, az kiviláglik abból, ahogyan az étel-ital mennyiségéről és minőségéről rendelkezik. A betegekről külön is gondoskodik (39,11), ezt már ismételten tapasztaltuk. De ennél jóval tovább megy a figyelmességben. Legyen mindig „két főtt étel – az egyesek különféle gyöngeségei miatt” (39,1). Sőt, „adjunk harmadik fogást is”, mégpedig – milyen modern gondolat! – „ha lehet valahonnan szerezni gyümölcsöt, vagy friss zöldségfélét” (39,4). Az ellátás a fizikai igénybevételhez alkalmazkodjék. „Ha a munka esetleg nehezebb volna” (39,6), annak megfelelő legyen a ’kaloria bevitel’ is. Eddig a 39.fejezet intézkedései, figyelmükbe ajánlva a háziasszonyoknak, családanyáknak.

Amikor a következő fejezet az ital mértékéről szól – „némi töprengéssel” (40,2) nyúl Szent Benedek a kérdéshez. De itt is a fő szempont: „mindenképpen ügyeljenek arra, hogy sokat ne igyanak” (40,5). A mértéket végül itt is a fizikai igénybevétel szabja meg. „Ha a helyi viszonyok, a munka, vagy a nyári hőség miatt többre lenne szükségük, azt az elöljáró ítélje meg” (40,5). Ez a felelősség az oblátusra hárul.

A 41.fejezet az étkezés idejéről intézkedik. Számunkra is az a legfontosabb, amit a kolostori életben az apáttól kíván meg a Regula. „Hogy bölcs tapintattal intézzen mindent” (41,5). Nem lesz fölösleges itt megjegyeznünk, hogy ezen a téren nagyobb veszély leselkedik a világban élőkre, mint a napirend fegyelme alatt álló szerzetesi közösség tagjaira. Hajlamosak lehetünk ugyanis arra - pl. halaszthatatlan munka ürügyével - hogy az étkezések idejét, a rendezett életritmust elhanyagoljuk. Leginkább áll ez az egyedül élőkre. Hiba volna, ami előbb-utóbb káros következményekkel is járhat. A fegyelmezetlenség ezen a téren sem erény. Ne csapjuk be magunkat. Ez is fontos eleme a jellemnek.

Amikor arról beszélünk, hogy komolyan kell vennünk testünk táplálását is, ez nem szorítja háttérbe a lélek szükséges ápolását. Sőt. Az ételben-italban való fegyelmezettség mintegy természetes alapja, föltétele a természetfölötti haladásnak. „Akiknek megadja az önmegtartóztatás türelmét; tudják meg, hogy külön jutalmuk lesz érte” (40,4).

Aztán van itt még egy megjegyzés. Szent Atyánk olyan fontosnak tartja, hogy újra, meg újra, most is ismételten hangsúlyozza. „Ne zúgolódjanak” (40,8). „Különösen tehát arra intjük őket: zúgolódás nélkül éljenek” (40,9). Véletlenül se fészkelje be magát fejünkbe az a tévhit, hogy Benedek azt kívánja: birkatürelemmel fogadjunk csak el mindent, akár ésszerű, akár nem, akár szükség van rá, akár csak hanyagságból fordul elő. Monostorban, családi körben, munkahelyen, nevelés során lelkünkre köti, hogy gondosan hárítsunk el mindent, ami miatt joggal neheztelnének, elégedetlenkednének azok, akik ránk vannak bízva. „Olyan bölcs tapintattal intézzen mindent, hogy … ne legyen okuk munkájukat zúgolódva végezni” (41,5). Az élet minden terén igencsak megfontolandó szabály ez. Gazdasági, társadalmi, politikai káros jelenségeknél nem elég a legutolsó, látványos bajt orvosolni. Sikertelen is volna, ha nem a kiváltó okot tárjuk föl. Nem mindig könnyű föladat ez. De fölületes, felszínes megoldásokkal legföljebb ideig-óráig elodázni lehet a kirobbanást. Az okot, okokat kell megtalálni, kiküszöbölni, hogy valóban eredményt érhessünk el. Nagyban, kicsinyben egyaránt.

Ne kizárólag másokban, vagy a körülményekben keressük a rejtett okokat. Mindenekelőtt önmagunkat ellenőrizzük. Fejfájás, feszült hangulat, dühkitörés, szétszórtság, ideges reagálás – mind ennek valószínűleg hamar meg lehet találni belső, gyakran tudatunk alá szorított kiváltó okát. Az önismeret nélkülözhetetlen eleme a tudatos életalakításnak. Rövid, sohasem önmarcangoló kiértékelése az elmúlt 24 órának kitűnő alkalom erre a lelki karbantartásra.

42. FEJEZET

A modern világ embere nehezen viseli el a csöndet. Hogy miért van szüksége szünet nélkül valamilyen zajra, az alighanem a belső béke, a szellemi-lelki értékek hiányára enged következtetni. Tény, hogy gyakran már többrétegű hangeffektusok szólnak egy időben. A szöveges információk alá ’háttérzenét’ kevernek. Utcán, üzletben, munkahelyen; gépkocsiban, váróteremben, műtőben; nem is szólva a szórakozóhelyekről … Horror silentii: rettegés a csöndtől. Csak meg ne halljam a halk belső hangot.

Az oblátus természetesen nem követheti szó szerint a kolostori előírásokat. De azért ez a fejezet is ad számunkra megszívlelendő tanácsokat.

A Regula 6. fejezete ’A hallgatás’ címet viseli, de főleg a beszéd viszonylatában világítja azt meg. Szavaink minőségéről szól elsősorban. Itt most az igazi néma csönd igénye jelentkezik. Ez borul a monostorra az esti ima után, és tart a hajnali istendícséretig. De távolról sem valami üres, süket csöndről van szó. Figyeljük meg: a fejezet kétharmada nem a hallgatásról, hanem az olvasásról szól (2-8). Értékes gondolatokat kap a szerzetes, amik akadálytalanul visszhangozhatnak, érlelődnek – tudatosan, vagy akár tudat alatt – az éjszaka csöndjében. Olvasás, ima, lelkiismeret vizsgálat, aztán a nyugodt pihenés, regenerálódás. Nem a rendszabály, de az elv nagyon is követendő számunkra. Megkockáztatom, hogy még sokkal szükségesebb a ’világ’ zajai, rohanása, kavargása közepett, mint a viszonylag békés kolostori falak között.

Hogy az olvasásra nevelés mit jelentett a 6. század első felében, aztán milyen termékeny hatással volt a bencés monostorok révén az európai kultúrára, abba belegondolni szinte szédítő. Ezzel könyvtárakat megtöltő irodalom foglalkozik. De számunkra is van gyakorlati mondanivalója ennek a kis fejezetnek. Szent Benedek finom érzékkel különböztet még a szentírási könyvek között is. Isten Szavának minden üzenetét ismernünk kell. De mivel az ószövetségi történet könyvei őszintén föltárják az eltévelyedéseket, súlyos bűnöket is, egyesek számára káros lehet éppen ilyen gondolatokkal fantáziálni a pihenés idején. Mennyire megszívlelendő ez. Hiszen már nem ritka, iniciálékkal ékes kéziratos kódexekből olvasnak föl a közösségnek, hanem a nyomtatott ismeretterjesztő irodalmon túl a média, a rádió, a televízió, az internet, a videó árasztja otthonunkba a látni- és hallgatnivalót. Csak győzzük. De mennyire szükséges szelektálnunk, rostálnunk, mérlegelnünk! Azt a kevés, de valóban értékes aranyszemcsét mérhetetlen iszaptömegből kell kimentenünk.

A csendhallgatás, összeszedettség nélkülözhetetlen voltáról szóló sorok még egy jellegzetesen bencés vonást is kihangsúlyoznak. Igen, komolyan törekednünk kell a lélek éltető csendjének biztosítására. „Kivéve, ha…” (10). A keresztény ember, a bencés oblátus Istenen kívül nem ismer más abszolút kategóriát. Még a szigorú kolostori szilencium alól is lehet kivétel. A szeretet, az engedelmesség fölötte áll ennek az általános előírásnak. A beszűkült merevség, a józan értelem megbénítása, a mérlegelésnek eleve kizárása nem egyeztethető össze Szent Benedek szellemével. Ha az Ő nyomában akarjuk az Istenhez vezető utat járni, akkor törekednünk kell ennek a finom érzéknek, lelki intelligenciának elsajátítására.
4

3. FEJEZET és 47. FEJEZET

Összevonhatjuk ezt a két fejezetet, ha a föladatok pontos időben történő teljesítését vesszük közös nevezőnek. A két, közösségben gyakorolt, életritmust meghatározó eseményre vonatkozik ez: az istendícséretre és az étkezésre. De egyéb alapvető, elvi jelentőségű tanítást is kapunk, mint majd látjuk.

Ami a pontosságot illeti, ez olyan erény, amire saját életünk rendje érdekében éppen annyira szükségünk van, mint az embertárs megbecsülése, közös feladataink eredményes végzése miatt is. Benedek ezt annyira fontosnak tartja, hogy az apát lelkére köti: „az istenszolgálat idejének jelzéséről…az apát gondoskodjék. Vagy maga jelezze, vagy egy igen pontos testvérre bízza” (47,1). A többiek, „mihelyt meghallják a jelet, azonnal…a legnagyobb gyorsasággal induljanak” (43,1). Ezt a készséget ki kell fejlesztenie magában mindenkinek, aki az időt, a rendelkezésére adott időt igazán értékeli. Földi életünk Istentől kapott természetes adományai között az elsők közé kell ezt sorolnunk. Olyan kincs, ami kérlelhetetlenül fogy. Jól kell fölhasználnunk, megismétlésére nincs mód. Nyom nélkül folyhat el, vagy örökké való eredményt is biztosíthat. Nagy jelentősége van Szent Benedek azon megjegyzésének is, hogy a „legnagyobb gyorsaság” mellé társulnia kell a „de mégis nyugodtan” (43,2) mértéktartó kiegyensúlyozottságának. A kapkodás, az utolsó másodpercben, éppen-csak-hogy teljesítés rendszerint a minőség rovására van. Belső feszültséget, idegrendszeri károsodást kétségtelenül – és szükségtelenül – okoz. Tehát a magam érdekében, saját szempontomból kell következetesen minden területen pontosságra törekednem. Mint valamennyi erkölcsi erény, ez is tudatos gyakorlással elsajátítható. És idővel olyan természetes jellemzőnkké válik, ami már nem kerül külön erőfeszítésbe, hanem részünkké ivódik.

Ezzel szemben a pontatlanság, ami bizony közeli rokonságban van a megbízhatatlansággal, rendkívül kellemetlen a másik ember számára is. Nem csupán udvariatlanság. Gondoljunk csak bele: annak idejét sem becsülöm, akivel dolgom van. Se munkáját nem értékelem, sem őt magát nem tisztelem annyira, amennyire joggal elvárhatná. A bencés gondolkodással nehezen egyeztethető össze, ha a másik kényszerül alkalmazkodni hozzám, mégpedig nem indokoltan, hanem saját hanyagságom, vagy hibám miatt – ahogyan a Regula mondja (43,14). Nem túlzás azt állítani, hogy az idült pontatlanság jellemhiba. Fölmerülhet az a gyanú is, hogy aki rendszerint elkésik, akire a többieknek legtöbbször várniuk kell, vagy pontos kezdés esetén zavart keltve utólag jelenik meg, abban alighanem rejtett exhibicionizmus sejthető. Magamutogatás, saját fontosságának tudat alatti hangsúlyozása.

Ez a két fejezet azonban nem csak erről szól. „Az istenszolgálatnak…semmit elébe ne tegyenek” (43,3). Az oblátus értékrangsorolásában tehát mindent megelőz az, ami közvetlenül egyesíti őt Istenével. Az Eucharisztia, az Egyház istendícsérete, amire Szent Benedek elsősorban utal. Aztán a magánimádság valamennyi formája, a lélek Istenhez emelése. Nagy hiba volna, ha nem sorolnánk ide a felebaráti szeretet cselekedeteinek széles skáláját. Hiszen ez maga a kereszténység. Nem lehet elégszer idézni Jézus szavát: ’Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt’ (Jn 13,35).

További alapvető elvárás, „hogy mindent a maga idejében végezzenek” (47,1). Ez jóval általánosabb, átfogóbb igény, mint a pontosság megkövetelése. Rendet, nyugalmat, belső biztonságot hoz életünkbe. Közismert, hogy a PAX szó nem szerepel a Regulában, mégis bencés jelszónak tartjuk. Valóban az: éppen itt is tetten érjük. Minden igyekezetünkkel igyekezzünk valóra váltani. Ide vág a Prédikátor megszívlelendő költői sorozata: ’Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt…’ (Préd 3,1-). Nem csak a tevékenységre, hanem a szükséges pihenésre is áll ez.

Ugyancsak életre szóló gyakorlati tanács, amit egyszer már – a hetes felolvasóról intézkedő fejezetben (38.) – elmondott Benedek. Munkák kiosztásánál, föladatok vállalásánál időben meg kell gondolni, hogy „csak az, aki teljesíteni tudja” (47,3), az vállalja, arra bízzuk a dolgot. Ne kívánjak meg mástól olyasmit, amire nem alkalmas. De önmagam ambícióival, vállalásaival szemben is tárgyilagos kritikát kell gyakorolnom. Non omnia possumus omnes: nem alkalmas mindenki mindenre – figyelmeztet a kulcscsomó a pannonhalmi ebédlő falfestményén. Saját képességeim helyes fölmérése a józan alázatosság körébe tartozik.

48. FEJEZET

A fejezet címe a hagyományos latin szöveg után: A mindennapi testi munka. De a német fordítás (1992) a tartalomnak megfelelően fizikai munkát és olvasást említ. Valójában az imádság és a testi-szellemi munka ritmusát határozza meg itt Szent Benedek. Vonatkozik ez a monostorban élő szerzetesekre, de az oblátusokra, sőt minden Istennel Isten felé törekvő emberre is. Hiszen „a tétlenség a lélek ellensége” (1) – szögezi le Nagy Szent Vazult idézve Atyánk az általános igazságot. A Regula konkrét javaslata az évszakok változásához és a „helyi viszonyok”-hoz (7) igazítja a napirendet. Figyelembe veszi a nyári hőséget, a téli nappalok rövidségét. Javaslatról van szó, nem bebetonozott parancsról: „úgy hisszük, hogy az időt…következőképpen oszthatjuk be” (2). Az oblátusnak tehát saját körülményeihez kell alkalmazkodnia. De nagyon kívánatos, hogy legyen napirendünk, hogy legyen rendszer az életünkben. Az ahogy-esik-úgy-puffan sodródás előbb-utóbb megbosszulja magát. Szükségünk van előjegyzési naptárra. Nagyon helyes, ha következő napunkat – legalább nagy vonalakban – előző este már magunk előtt látjuk. Mikor lesz időm az imádságra, szentséglátogatásra, mikor jutok olvasáshoz, művelődéshez, mozgáshoz, pihenéshez… A kenyérkereső munka legtöbbször behatárolja lehetőségeimet. De nyugdíjasként sem szabad engedni, hogy szétfollyék az időm, szétzilálódjék a napom. Ahogy már az előző fejezetben elhangzott: „mindent a maga idejében” (47,1).

Hogy mit jelentett Európa kultúrája számára az, hogy a bencés monostorokban a szellemi munkát nagyra becsülték, azt nem szükséges, de nem is lehet eléggé hangsúlyozni. Megdöbbentő viszont, hogy a 21. században újra rá kell vezetni a felnövekvő generációt az olvasás gyönyörűségére. Az általános tankötelezettség ellenére szomorú statisztikák tudósítanak diszlexiáról, sőt analfabétizmusról. A világban élő dolgozó ember aligha tud órákat szánni naponta olvasásra. Sok időt vesz el a közlekedés, a bevásárlás, a konyhai elfoglaltság, stb. Hogy azokat említsük, amelyek a kolostorban csak egyesekre kiosztott sajátos föladatok, de a közösség tagjait nem terhelik ezek a gondok. Bőven jut idő szellemi munkára, művelődésre, olvasásra. Ezeket az igényeket azonban az oblátus sem adhatja föl. Ezért fontos a lehető szoros napirend, és annak következetes megtartása.

Ne feledkezzünk el a címben kiemelt testi munkáról. Szó sincs arról, hogy ez csupán valami mezei munka lehet. Ha történetesen „a helyi viszonyok, vagy szegénységük azt kívánná, hogy maguk gyűjtsék be a termést, ne szomorkodjanak” (7). Ez tehát lehetőség, de nem az egyetlen. Nem részletezi, nem szűkíti be, mi minden lehet a tennivalónk. „Végezzék el a szükséges teendőket” (3), „a szükséges munkát végezzék” (6), „a rájuk szabott munkán dolgozzanak” (10), végezzék a rájuk bízott munkát” (14), „különböző feladatokra vannak kirendelve” (22), „adjanak neki más munkát” (23). Munkára tehát – akár kenyérkereső, akár egyéb – okvetlenül szükség van. Ora et labora! -- De ejtsünk még egy szót a manapság néha akár a családi életet is tönkretevő munkamániáról, megszállottságról, ’munkafüggőségről’. Szent Benedek erre is kitér. „Mindez mérséklettel történjék” (9). Józanul figyelni kell arra, hogy „a munka terhe alatt le ne törjenek”(24), hiszen nem robotok, nem rabszolgák, nem ’munkaállatkák’ vagyunk. A szükséges pihenésről is gondoskodik a bölcs Apát (5), és erre a számos technikai könnyebbség ellenére is oda kell figyelni a mi rohanó korunkban. Rendezettség, kiegyensúlyozottság, a lelki, szellemi, fizikai tevékenység egészséges ritmusa, Isten szabad, értelmes teremtményéhez méltó élet harmóniája: erre törekszik a Benedek útján járó oblátus. Ora, labora et pax! Utópia? Lehetetlen? Isten nélkül talán valóban az. De a Regula nem ereget csillogó, szétpattanó szappanbuborékokat. Másfél évezred óta bevált már a gyakorlatban.

49. FEJEZET

Negyvennapi böjtről szól a Regula. A húsvétra, a föltámadás ünnepére való készület ideje volna ez. Korunk embere sajnos egyre kevésbé ismeri már azt a színes tagoltságot, ami valamikor nem csak a templomban volt észrevehető, hanem mindennapunkba is lüktető életet hozott. Ezen a téren nagy az elszegényedés, az elszürkülés. Advent a hajnali – Rorate – misékkel, szállást keres a Szent Család, karácsony gyertyafényes szeretet-ünnepe, farsang báljai (no, ez még tartja magát), nagyböjt valóban szigorú fegyelme, a szenvedés hetének kopárságát fölváltó Alleluja ujjongása, pünkösd bíbor ragyogása. A kántorböjtökről sokan már nem is hallottak. Számos nagy ünnepünk azért került vasárnapra, hogy azért mégis legalább el lehessen jutni a templomba. Már csak vidéken tartják talán számon a helyi búcsú napját – de azt is áthelyezve. Névválasztásnál alig számít már a védőszent személye. Negyvennapi böjt? Alig fél évszázada még szóba se jöhetett lelkipásztori szolgálati helyemen, hogy a nagyböjtben táncolni menjenek a leányok. Pedig ugyancsak erőltették volna az oda vezényelt katonák. Ma már az Egyház böjti fegyelme is legföljebb jelképesnek mondható. Megvan ennek az oka, de egyhangúvá, színtelenné lesz ezáltal a valamikor sokkal tagoltabb évünk. Hiszen hovatovább már a vasárnap sem az Úr napja sokaknak. Szent Benedek oblátusa tudatosan törekedjék arra, hogy „a lelki vágyódás örömével várja a szent húsvétot” (7). Mert ez végső fokon mégis csak rajtunk múlik.

A Szent Atya józan realitása nyilvánul meg, mikor a fejezet elején szembe állítja a kitűzött cél magasságát a megvalósítás legtöbbször gyatra eredményével. „A szerzetes életének olyannak kell(ene) lennie, mintha állandóan negyvennapi böjti fegyelem alatt élne, mégis, mivel kevesekben van meg ehhez az erő… (1-2). Azt nem mondja, hogy senki se képes rá, de számol gyöngeségünkkel. Az oblátusnak is szüksége van olyan alkalmakra, időszakokra, mikor igyekszik jobban összeszedni magát. Mikor újra, meg újra fölméri helyzetét a krisztus-követés útján. Szembe néz hibáival, mélyebben merít a kegyelem forrásából. Megállapítja, hogy haladásért adhat-e hálát, vagy lanyhaságáért kell engesztelnie, és ideje, hogy fölszítsa magában első szeretetét (v.ö. Jel 2,4-5).

Miket ajánl nekünk is ez a fejezet? Alapkövetelmény, hogy rosszra hajló természetünket tartsuk éberen kordában. „Ez akkor történik megfelelő módon, ha minden bűntől tartózkodunk” (4). Ehhez Isten kegyelmén kívül a magunk tevékenysége, napi gyakorlata szükséges. Tehát: „könnyek között imádkozunk” (u.o.). A modern ember valahogy elvesztette a belső töredelemnek ezt a kifelé is megnyilvánuló őszinteségét. Szégyenkezünk sírásra fakadni. Pedig a könnyek adománya igen hatékony a lélek békéjének helyre billentésében. Gyászban is, bűnbánat során is. De azt is tudjuk, hogy egyáltalán nem krokodil-könnyek kipréseléséről van itt szó. Mennyei Atyánkkal, Krisztussal, a Szentlélek Istennel, Édesanyánkkal, szentjeinkkel élő kapcsolatot kell tartanunk, ez világos. Hogy mi a lényegi különbség az Istenünkhöz és kiváló teremtményeihez fűző viszonyunkban, azt itt nem szükséges magyarázni.

Ami a „szent olvasmányokat” (u.o.) illeti, kívánatos, hogy ez mindenkor az oblátus keze ügyében legyen. Napi rendszeres lelki táplálékomról tudjak számot adni. A Szentírás rendszeres olvasása, azon kívül valami számomra hasznos épületes könyv. Patinás érték, vagy napjaink színvonalas szerzőjétől. Legyünk ebben is igényesek. A 6. században még korszakalkotó kulturális teljesítmény volt a kolostori könyvtár léte, ma soha nem látott gazdag választék áll rendelkezésünkre.
Még ennél is szélesebb variációja van az „önmegtagadás cselekedetei” (u.o.) gyakorlásának. A Regula sorolja: „ételben, italban, alvásban, beszédben és tréfálkozásban” (7)… Itt nagyon hasznos, ha ismerjük magunkat. Gyengéinket, hibáinkat. Türelem időbeosztás, rendrakás, elmaradott látogatás, levélírás, költekezés, TV, lustálkodás, mindenbe belekotyogás, pontatlanság, hangulatok, csipkelődés… Ne feledkezzünk el azokról az elviselésre kapott szenvedésekről, megpróbáltatásokról, keresztekről, amelyeket nem is kell választanunk, mert ránk rótta a jó Isten. Valamennyien kiadós listát tudnánk összeállítani mindebből. Tegyük is meg. Aztán ne többet, csak két, esetleg három konkrét pontot tűzzünk ki magunknak nagyböjti, esetleg adventi programként. Naponta adjunk számot is magunknak arról, hogy valóban igyekeztünk-e azokat megvalósítani. Itt nekünk is ajánlja Szent Atyánk, hogy beszéljük meg lelkiatyánkkal (lelki kísérőnkkel, ahogy egyesek most helyesebbnek tartják mondani), és az ő áldásával kezdjünk bele. „Mert ami a lelki atya jóváhagyása nélkül történik, elbizakodottságnak és hiú dicsőség-vágynak számít, nem érdemnek” (9). Hogy mennyire ismeri a jóra törekvő, de gyarló embert Szent Benedek!

Meg ne feledkezzünk végül arról, ami roppant fontos. Kétszer is hangsúlyozza Atyánk. „A Szentlélek örömében” (6), „a lelki vágyódás örömével” (7). Ennek igen nagy jelentőssége van, mikor éppen a töredelem, a böjt, az önmegtagadás a téma. Az Úr Jézus figyelmeztetésére emlékezünk: ’Amikor böjtöltök, ne legyetek komorak, mint a képmutatók… Te mikor böjtölsz, illatosítsd be fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne az embereknek mutasd böjtölésedet, hanem Atyádnak, aki a rejtekben jelen van…’(Mt 6,16-18). A Prologusban (49) említett „szárnyaló szív…és a szeretet elmondhatatlan édessége” ezzel a teljesen evangéliumi, a jó hírt követő életvitellel érhető el.

50. 51. FEJEZET és 67. FEJEZET

Azokról a testvérekről gondoskodik ebben a három fejezetben Szent Benedek Atyánk, akik a monostor falain kívül dolgoznak, vagy akiket kiküldenek valamilyen megbízással, lehetőleg rövid időre. Kiérezzük minden mondatból azt a forró igényt, hogy a szerzetes minél szorosabb szálakkal kötődjék otthonához, közösségéhez. Ez a szeretet családi köteléke. Jóllehet áttételesen, de éppen ez a három fejezet nagyon is alkalmazható az oblátusokra. Bár a bencés családnak ők olyan tagjai, akik éppen ellenkezőleg, állandóan a világban élnek, s csak alkalmanként, rövid időkre látogatnak a szent falak közé.

Talán nem is gondolnánk, hogy éppen ezek a rövid fejezetek mutatnak rá arra, hogy mi különbözteti meg az oblátust – most nem a szerzetesektől, hanem – a ’világban’ életét élő embertársától. Akik esetleg ugyanúgy Krisztus útján igyekeznek járni, hívő keresztények, de nem kapcsolódnak valamely szerzetesközösséghez. Ez a jelentős különbség az imaközösség.
Amit annyira hangsúlyoz a Szent Atya, ami szoros és kétoldalú családi kötelék a monostor és az oda tartozó oblátusok között. Minden katolikus számára kincset jelent a ’szentek közössége’, ahogyan azt a hitvallásban is kijelentjük. Minél konkrétabb, minél bensőségesebb ez a kör, annál tudatosabb az összetartozás. Így értelmezhetjük mi a 67. fejezet első mondatát: „Az útra küldött testvérek” – a világban Krisztus útját járó bencés oblátusok – „ajánlják magukat az összes testvérnek és az apátnak imádságába”. Nem formalitás, nem illendő, udvarias szóvirág ez, hanem meleg családi összetartozás kifejezése. A Regula is, mi is fontosnak tartjuk, hogy ez kétoldalú kötődés. A Család, melynek tagjai vagyunk, folyamatosan törődik velünk, nem feledkezik meg rólunk. „Az istenszolgálat végén egy imádsággal mindig emlékezzenek meg a távollevőkről” (67,2). Mi ’távollevők’ pedig nap-mint-nap haza gondolunk zsolozsmánkkal: „azok ott a munkahelyen végezzék az istenszogálatot” (50,3). „Azok se hagyják el az elrendelt imaórákat, akiket útra küldtek” (50,4). Az oblátust nem a kisharang kondulása hívja a közös imára, mégse marad ki ennek áldásaiból. Körülményei szabják meg az alkalmas időt, de „amint lehet, végezzék el magukban” – lélekben csatlakozzanak a monostorban talán éppen abban a percben értük fohászkodó Család imájához – „és köteles szolgálatuk teljesítését ne mulasszák el” (u.o.)

Kétségtelenül ez legfontosabb üzenete ezeknek a soroknak. Találunk azonban egyéb megszívlelendő gondolatot is itt. Amikor a rövid 51. fejezet a csak néhány órára a ’világba’ küldött szerzetesnek megtiltja, hogy tányér és pohár, idegen asztal mellett elidőzzék, akkor ennek számunkra mélyebb jelentése van. Non habemus hic manentem civitatem…- a Békés-Dalos görögből való szép fordításában: ’itt nincs maradandó hazánk, inkább az eljövendő után vágyódunk’ (Zsid 13,14). Szent Pál tanácsa ma legalább annyira időszerű, mint az első századi Korinthoszban: ’Azt mondom tehát, testvérek: az idő rövid. Ezért…aki vásárol (éljen úgy), mintha meg se tartaná, s aki érintkezik a világgal, mintha nem érintkeznék vele, mert elmúlik a jelen világ. Szeretném, ha gond nélkül lennétek.’ (1Kor 7,29-32)

Mert a világgal való érintkezés bizony gonddal jár. Túlzás nélkül lehet állítani, hogy a harmadik évezred szédítő technikai lehetőségeinek jóvoltából még súlyosabb a veszedelem, mint a pogány ókorban. Szent Benedek már akkor figyelmeztet: „mikor a testvérek útjukról visszatérnek…kérjék mindnyájuk imádságát azokért a hibákért, amelyekbe esetleg útközben rossz dolgok látása és hiábavaló beszédek hallása által beleeshettek…mert amit a monostoron kívül látott, vagy hallott…az a legtöbbször romboló” (67,3-5). Milyen igaz! Csakhogy ma már nem kell ehhez útra kelni. Bejön az otthonunkba. Helytelen és káros volna, ha ez a veszély rettegéssel töltene el bárkit. A szüntelen józan szűrés azonban szükséges. Tanácsos például a rádió, televízió adásait a műsor alapján előre megválogatni. Mert van, amikor érdemes a készüléket bekapcsolni. Itt is érvényes a figyelmeztetés: ’az idő rövid’! Okosan kell gazdálkodnunk vele. Beszédünkre is figyelnünk kell. Benedek erre is gondol (67,5). Szűrésünknek, cenzúránknak élménybeszámolóinkra, témáinkra is ki kell terjednie.

Végül még egy gondolat. A Regula a testvéri közösségbe útjukról vissza térőkről még mást is mond (67,3). Örüljünk egymásnak, szívesen vegyünk részt az oblátus összejöveteleken. Szeretet vonzzon minket testvéreink közé. Ha valaki igazán értékelni tudja az együtt gondolkodás, az együtt imádkozás, az együtt örvendezés alkalmait, akkor az éppen a sajnos teljesen más légkörben élő, küzdő, de az örök kincsekre vágyó krisztusi ember.

52. FEJEZET

"Az imaterem az legyen, aminek a neve mondja" (1). Sokkal tágabban: általánosan is értelmezhetjük ezt a mondatot. Szent Benedek egész gondolkodásmódját jellemzi ugyanis. Azt az evangéliumi egyszerűséget, világosságot, amelyre nekünk is törekednünk kell. Az legyen, ami. Egyértelmű megfogalmazás, tiszta beszéd. Nincs elmaszatolás, körülményeskedés, kétértelműség, hátsó gondolat. Jézus ezt így fejezi ki: 'Beszéded legyen: igen, igen; nem, nem. Ami ezt meghaladja, az a gonosztól van' (Mt 5,37). Sajnos hajlamosak vagyunk az életet túlkomplikálni. Ahogyan a gúnyosan tréfás kérdés mondja: Miért ne bonyolultan, ha egyszerűen is lehetne? Így burjánzik az önmagát szaporító bürokrácia. De ha figyelünk rá, néha már saját beszédmodorunkban is tetten érhetjük. Akadékoskodunk, fontoskodunk, ködösítünk, köntörfalazunk, eltúlozunk. Ragályos betegség ez, de gátat lehet neki vetni. Kezdjük magunkon fölszámolását. Mert magunknak is, környezetünknek is megnehezítjük ezzel az életet. A Regula itt nyilván csak az imateremről intézkedik. De mi tegyük ezt gyakorlati és elméleti téren egyaránt érvényes életelvvé. Úgy, ahogyan azt egy következő mondat is sugallja: "ha valaki magában, csendesen akar ott imádkozni, egyszerűen menjen be és imádkozzék" (4).
Térjünk hát vissza az imateremhez. A közösség istendícséreté nek helyéhez. Hiszen az oblátus is belekapcsolódik zsolozsmázásával az Egyház imájába. 'Ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük' (Mt 18,20). Részünkre nincs jelentőssége a helynek, tehát független az imateremtől. A közösséget pedig zsolozsma esetében nem szükséges okvetlenül fizikai értelemben vennünk. Hiszen az Egyház hivatalos imájáról van szó. Ez a közösség imája akkor is, ha történetesen magunkban mondjuk. Éppen ez köt össze bennünket oblátus testvéreinkkel, a szerzetesek kórusával, a küzdő, szenvedő és megdicsőült Egyházzal, az angyalok istendícséretével (vö. 19,5.6). Ennek tudata segítsen át azokon a nehéz időkön, amikor inkább érzem kötelességnek a zsolozsmázást, mint örömnek. 'A lélek ugyan készséges, a test azonban gyönge' (Mt 26,41).

Ez a fejezet az imádság másik formáját is említi. "Ha valaki magában, csendesen akar.imádkozni" (4). Lelkünk Istenhez emelése, a szeretetben egyesülés Jézusommal, kettesben a Mesterrel: mindig ünnepi, de nem ritka alkalom. "Gyakran borulj le az imádság alatt" - buzdít az Apát (4,56). Bensőséges, boldog időszakok ezek. Azért mondom időszaknak, mert Isten kegyelmétől és saját állapotomtól is függ, hogy csak rövid ideig tart, vagy hosszabbra nyúlik. Az Úr Jézusnál is azt látjuk, hogy volt, mikor csak egy mélyről fakadó fohásszal fordult az Atyához, máskor meg 'fölment egy hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Késő estig maradt ott egymagában' (Mt 14,23). Vagy az apostolok kiválasztása előtt: 'az egész éjszakát Isten imádásában töltötte' (Lk 6,12).

Kölcsönhatással is van egymásra a zsolozsma és a magánima. A zsoltárok és egyéb szentírási szövegek megtermékenyítik gondolatainkat, viszont belső indítások személyessé izzítják a talán megszokott sorokat. Szent Benedek jó néhány indítékot említ, amelyek imára ösztönöznek. Az "istenszolgálat" természeténél fogva főleg az imádást, dicsőítést, bízó kérést és hálát foglalja magába. Ne legyen olyan tervünk, tevékenységünk, amihez ne "állhatatos imádsággal" kérnénk Isten segítségét (Prol 4). A töredelemre magunk gyarló lénye indít (vö. 4,57; 49,4). Ha pedig számos helyen szól arról, hogy számíthatunk testvéreink imájára, akkor ez azt is föltételezi, hogy mi sem feledkezünk meg róluk, általában, de különösen, ha tudomásunk van róla, hogy segítségre szorulnak. (Pl. 28,4; 35,15; 38,2; 44,4; 58,23; 67,1-4.)

A Regula a monostorban élőkhöz szól, de magától értetődik, hogy az imádságos lelkület ugyanúgy jellemzi az oblátust is. Hálás szívvel köszönjük meg, ha a Lélek indításából "a lelki vágyódás örömével" (49,7) tudunk imádkozni: szólni Jézusunkoz és hallgatni Őt.

tt még egy lényeges dolgot is megkíván tőlünk a Szent Atya. Fontosnak tartja, meg is ismétli. Bizony a tapintatos figyelmesség embertársaink iránt mindenkor, minden körülmények között és mindenkivel szemben kötelező. Nem csak a monostor oratóriumában, de bárhol ügyelnünk kell arra, nehogy helytelen viselkedésünkkel mást zavarjunk (vö. 3). "Amint mondtuk, hogy mást ne zavarjon" - zárja ezt a fejezetet Benedek (5). Mennyivel emberibb lehetne a légkör családban, társadalomban, nemzetközi méretekben is, ha következetesen ez lebegne mindenki szeme előtt. És mennyivel nyugodtabb, békésebb volna saját belső világunk is. A bencés oblátus törekedjék rá tudatosan!

53. FEJEZET

A vendégfogadásról intézkedő fejezet különösen is figyelemreméltó számunkra. A csöndes, zárt monostor is kitárja ajtaját a világból érkező, bebocsátást kérő emberek előtt. Mi, akik a zajos élet forgatagában, a társadalom kellős közepében élünk, bizonyára hasznos tanácsokat kaphatunk a bölcs Mestertől.

Igen, zaj, nyüzsgés, zsúfoltság jellemzi többnyire a modern életet. De arról sajnos aligha lehet beszélni, hogy az emberek közelebb is kerültek volna egymáshoz. Inkább az ellenkezője. Nem ok nélkül félünk, tartunk egymástól. Előítéletek emelnek barikádokat, az óvatosság nem egyszer gyanakvássá tüskésedik. Kitárt ajtók helyett biztonsági rácsokat kell látnunk mindenfelé. A 20. század, a kezdődő 3. évezred keserű gyümölcse ez. De nehogy azt gondoljuk, hogy a népvándorlás korában, a fölbomló római társadalom és a barbár törzsek pusztító portyázásai idejében biztonságosabb lehetett az élet, megbízhatóbbak az idegenek, erkölcsösebbek a szomszédok. Elég, ha elolvassuk Nagy Szent Gergely Dialógusainak 2. könyvét: Szent Benedek élettörténetét.

Bizony szükséges volt a vendégek befogadásáról szóló részt mindjárt az Úr Jézus hangsúlyos szavaival kezdeni: „Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust, mert ő maga mondja majd egykor: ’Idegen voltam, és befogadtatok engem’ (Mt 25,35) (1). A kereszténység csakis úgy valódi, és csakis akkor valósul meg, ha képes ténylegesen lebontani a válaszfalakat ember és ember között. Ami magát a vendégek befogadását illeti, azt oblátusként természetesen áttételesen kell értenünk. Még a mai bencés kolostorok se szó szerint követik a 6. század társadalmi szokásait. A mi számunkra nem is annyira vendégfogadásról, mint sokkal inkább az embertárs, a hasonló meggyőződésű, de ugyancsak a másként gondolkodó elfogadásáról van szó. Nem annyira lakásunk, otthonunk ajtajának, mint szívünk ajtajának kell nyitva, nyitottnak lennie. Ezt bizonyára az Úr Jézus is így gondolta, mikor oly nyomatékosan ismételte, most már negatív formában: ’Távozzatok…mert…idegen voltam, s nem fogadtatok be’ (Mt 25,43). Az apostoloknak ezt mondja: ’Aki titeket befogad, engem fogad be’ (Mt10,40). Jánosnál: ’Bizony, bizony mondom nektek: aki befogadja azt, akit küldök, engem fogad be’ (13,20). Aztán általánosabban így: ’amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek’, ’amit nem tettetek eggyel is a legkisebbek közül, velem nem tettétek’ (Mt 25,40.45). Olvassuk el János apostol 3. levelét. Egyetlen rövid fejezet, de jóformán az egész a testvérek befogadásáról szól, egészen konkrét formában.

Alapszabály, ne legyen alóla kivétel: „Mindenkinek adják meg a megfelelő tiszteletet” (2). Annyira jellemző Szent Benedekre ez a jelző: congruus honor: megfelelő tisztelet. Megfelel a krisztusi elvárásnak, az illető személyének, magam státusának, a társadalmi normáknak. Tisztelet a kisgyermek iránt is. Testvéri „a hitben testvéreinknek”, kiemelt a szegények és zarándokok iránt, „mert bennük még inkább fogadjuk Krisztust (2. 15). A gazdagság viszont – ahol talán előnyökre is számíthatnánk – ne váltson ki külön „kiváló nagy gondot” (15).

Figyeljünk föl erre az elvárásra: „teljes szeretetszolgálat” (9). Nem csupán fölületes udvariasság. Nem valami tessék-lássék, langyos, vagy még inkább hűvös pótcselekvés. Nem is annyira a másikra irányul a teljesség igénye, mint inkább önmagunkkal szemben támasztjuk ezt. Mindenre vonatkozik: nem akarok soha félkész, tökéletlen, gyatra, selejtes munkát, viselkedést produkálni. Magasra állítom magam számára a mércét – de mindenkor az ésszerűség határai között. Ez azonban nem a megalkuvás középszerűségét jelenti. Hogy Szent Benedek sem kizárólag a vendégfogadásra gondol, hanem az életre szóló általános elveket fogalmaz meg, azt egész világosan ki is mondja: „de ne csak őnáluk, hanem a monostor minden munkakörében ez legyen az elv” (19).

Történelmi tapasztalat, de a szent Apát eredeti elgondolása is az, hogy a bencés szegénység az egyes szerzetes magánbirtoklását tiltja, de nem a nincstelenséget kívánja. Itt is egy példa erre: „az apát és a vendégek számára legyen külön konyha” (16). Meg is indokolja: „hogy a bizonytalan időben érkező vendégek…ne zavarják a testvéreket” (u.o.). Hogy ez miért érdekli az oblátust? Csak azért, mert valamennyiünk életében fontos az okos tervezés, a kellemetlen meglepetések lehető kiküszöbölése. Amennyire rajtunk áll, a békés, zökkenőmentes élet biztosítása. Vagy nem gondoljuk, hogy ránk is vonatkozik ez az örök érvényű igény: hogy „az Isten házát bölcsek bölcsen kormányozzák” (22)? Bizony az ésszerű gondosságra éppúgy szükség van a háztartásban, otthonunkban, mint a monostorban. „Legyen ott (a vendégházban) kellő számban ágy készen” (u.o.). Nem jelent ez valami merev, életidegen protokollt. „Amikor szükséges, segítséget adjanak nekik, viszont ha nincs dolguk, menjenek munkára oda, ahova rendelik őket”. Kétszer hangsúlyozza ezt Szent Benedek (18. 20). A mi ’civil’ életünkben is törekedni szeretnénk a rendezettségre, külső, de főleg belső békére, nyugalomra, kiegyensúlyozottságra. A fejetlen kapkodás, az ahogy-esik-úgy-puffan gondatlanság nem a mi formánk. Amire számítani lehetett, az ne érjen váratlan meglepetésként. A Regula Szerzője tudja, hogy ennek a pax-nak gyökerei mélyre nyúlnak: Istenbe. Ezért rendeli, hogy „a vendégek lakását is olyan testvérre bízzák, kinek lelkét istenfélelem tölti el” (21). Ugye értjük? Itt nem felekezetről, anyakönyvi bejegyzésről van szó. Hiszen a monostorban valamennyien fogadalmas, tökéletességre törekvő szerzetesek élnek. Mégis van különbség az intenzitásban. Az isteni kegyelemmel való tevékeny, eredményes emberi együttműködésben. Erre újra, meg újra visszatér a szent Apát. A haladás, elmélyülés igényének bennünk is szüntelenül élnie kell. Hiszen az oblátus örök céljának elérése érdekében tudatosította már a Regula előszavában kitűzött földi pályafutás irányát: „ha a…hitben előrehaladunk, akkor majd szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével sietünk előre az Isten parancsainak útján” (Prol.49).

Még egy végső intés a vendégek fogadásának témájában. Hasznos, ha mi sem hagyjuk figyelmen kívül az emberekkel való érintkezés terén. Krisztus Urunkat akarjuk meglátni a másikban. Szeretettel, gondos figyelmességgel igyekszünk körülvenni. De sohase vigyük túlzásba. Ne telepedjünk rá erőszakosan, ne legyünk tolakodó modorunkkal terhére. Bizonyos tartózkodás nem a melegség hiánya, hanem a személyes szabadság tiszteletben tartása. Így értjük a fejezet befejező sorait: „A vendégekhez pedig, aki erre parancsot nem kap, semmiképpen ne csatlakozzék, és velük beszédbe ne elegyedjen.…Alázatosan köszönjön…és áldáskérés után menjen tovább” (23-24).

54. FEJEZET

Olyan szigorú szabálya ez a Regulának, amely éppen azt a különbséget világítja meg élesen, ami elválasztja a monostorban, életközösségben, apát iránti engedelmességben élő szerzeteseket a bencés család világban boldoguló tagjaitól, az oblátusoktól. Nem is szólhat hát nekünk. Ez így van, ez nem vitás. És mégis fölmerül egy olyan gondolat, ami nagyon is közel van valamennyiünkhöz. „Az a testvér…ne szomorkodjék, hogy ne adjon alkalmat az ördögnek” (4). Bizony, a szomorkodás kísértése még sokkal gyakoribb lehet a világi élet porondján, mint a kolostor védő falai között. Tisztában vagyunk azzal, hogy jelentős szerepe van annak, ki milyen alkattal született. Aki hajlamos a borúlátásra, akit érzékenyebben és mélyebben érintenek negatív hatások, az nem tud kibújni a bőréből, annak egy életen át tudatosan küzdenie kell azért, hogy sikerüljön fölülkerekednie sötét hangulatain. Ennek az igyekezetének leghatékonyabb bátorítója, támasza a természetfölötti gondolkozás. A Vigasztaló Szentlélekkel való szoros kapcsolat. A gondviselő Atyába vetett hit és reménység. A keresztjét értünk hordozó és velünk megosztó Üdvözítő iránti forró szeretetünk. Az a bizalom, amellyel bármikor számíthatunk a földi életükben sok kínt és bánatot megtapasztalt szentjeink segítségére.

A szomorúság sötéten fenyegető felhőjét Szent Benedek nem intézi el egy kézlegyintéssel. Bölcsen számol vele, figyelmeztet veszedelmére. Az Apostolt idézi, mikor a lélek sötétjében kínlódó testvérről igyekszik gondoskodni: „nehogy elnyelje őt a túlságos szomorúság” (2Kor 2,8) (27,3). Kifejezők a különböző fordítások: ’hogy a túlságos szomorúságtól kétségbe ne essék’; ’hogy a túlságosan nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze’. Kéri a monostor gondozóját, hogy „a testvéreket ne szomorítsa meg. Ha valamelyik testvér oktalan kívánsággal állna elő, ne szomorítsa meg őt lekicsinyléssel” (31,6-7). Nagyon fontosnak tartja, „hogy Isten házában senki ne nyugtalankodjék, és ne szomorkodjék” (u.o.19). Visszatér erre a szükségletek elosztásánál (34,3), a konyhán szolgálókról szólva (35,3), a betegekről való gondoskodásnál (36,4).

Aggályos természetűek hajlanak arra, hogy a szomorkodást, nekikeseredést már bűnnek is tartsák. Erről természetesen nincs szó. Ez még egyáltalán nem a teljes reményvesztettség kétségbeesése, mikor már az Isten irgalmában is kételkedik a talajt vesztett ember. De tény, hogy a szomorúság valóban olyan kísértés, olyan alkalom az ördög számára, amelyen a gonosz kapva kap, hogy hatalmába kerítse a sötétben rágódó lelket.

Már oly sokszor jutottunk a Regula magunkra alkalmazása folyamán arra a következtetésre, hogy a kiegyensúlyozottság, a pax a bencés eszmény jellegzetes megnyilvánulása. Az oblátus is igyekszik kézben tartani kedélyét. El akar kerülni minden kirívó túlzást. Ez a belső fegyelem segít, hogy nehéz helyzetekben se csapjanak át fejünk fölött a hullámok. Hogy ne boruljon ránk áthatolhatatlan sötétség. Számítanunk kell arra, hogy lesznek sötét óráink, kemény megpróbáltatásaink. ’Jött az árvíz, árja rázúdult a házra, de nem tudta összedönteni’ (Lk 6,48). Mindenki életében akad ok a szomorúságra. Ilyenkor ne feledkezzünk meg Szent Benedek Atyánk bátorításáról.

55. FEJEZET

A fejezet utolsó sora Istenre irányítja figyelmünket. Az Apokalipszis elején így nevezi meg magát az Úr: ’Én az Alfa és az Ómega vagyok, aki van és aki volt és aki eljövendő’ (Jel 1,8). Később megismétli ’a trónon ülő’ (u.o.21,6), majd a látomások végén újra: ’Én az Alfa és az Ómega vagyok, az első és az utolsó, a kezdet és a vég’ (u.o.22,13). Szent Benedek az apátnak köti lelkére: „minden intézkedésében gondoljon arra, hogy az Isten mindent megfizet” (22). Az oblátus életét is ez az Isten jelenlétében járás jellemezze. Nem is annyira a megfizetés, a jutalom, vagy büntetés várása, mint sokkal inkább a szívet, lelket, elmét, egész erőnket birtokba vevő szeretet áradása miatt. Ez a már szinte misztikus azonosulás az Élő Vizek Forrásával azonban egyáltalán nem jelenti a valós, mindennapi életből való kiszakadást. Igen, Isten a mozgatója és célja minden gondolatunknak, cselekedetünknek. De ugyanakkor két lábbal, józanul állunk a talajon; nem lebegünk, vagy ügyetlenkedünk révetegen. Ezt sugallja a testvérek ruházatáról és lábbelijéről intézkedő gyakorlatias fejezet minden mondata.

A szent Apátnál a lélek uralma föltételezi a praktikus ésszerűséget. Elsősorban az éghajlat döntse el, mit viseljenek a testvérek. Itt fölösleges idézetekkel tarkítani mondanivalónkat. Az egész fejezetet olvassuk végig, és látni fogjuk, hogy ezek a gondos tanácsok nem csak a ruhatárra érvényesek, hanem egész gondolkodásunkat irányítják. Az ésszerűséggel azonos jelentősége van a rendezettségnek. Ahogyan ezt már több helyen: az apátról és a gondnokról írottaknál is hangsúlyozta, itt a viseltesnek újra cseréléséről, a ruhatár rendjéről, minden szükséges pontos kiadásáról, az egyes személyekre odafigyelésről van szó. Mennyire fontos ez a külső-belső rendezettség a mi mindennapunkban is. Mennyi fölösleges energiát, időt takaríthatunk így meg. Mennyi hibát, tévedést előzhetünk meg ezzel. Emlékszünk még a régi mondásra: rend a lelke mindennek?

Van itt még más fontos megjegyeznivaló is. Ez az igénytelenség és igényesség egyensúlya. Nekünk is meg kell tanulnunk a bölcs mérlegelést. Igényesség mutatkozik meg abban, mikor Benedek az apáttól elvárja, hogy „gondoskodjék a ruhák mértékéről, hogy ne legyenek rövidek azoknak, akik hordják, hanem rájuk illők” (9). A külvilágba küldött testvérek számára is „valamivel jobb” szerelést kell adni „a szokottnál” (14). Lomposság, ápolatlanság, hanyagság, nemtörődömség tehát semmilyen téren nem fér össze a bencés oblátus önmagával szemben támasztott igényességével. Ugyanakkor tudnunk, éreznünk kell, hogy ez nem szerénytelenség, semmi esetre sem követelőző elvárás. Viszont „a ruháknak színe, vagy durvasága miatt ne okoskodjanak a szerzetesek, hanem viseljenek olyat, amilyen azon a vidéken található, vagy éppen olcsóbban megszerezhető” (7). Okos, finom érzék – judícium – szükséges a helyes magatartás mindenkori megtalálásához. Így fogalmazhatnánk a Prédikátor stílusában: Ideje van az igényességnek és ideje az igénytelenségnek. Ezt az érzéket nem örökli mindenki egyformán. De nevelhető, fejleszthető.

Vannak, akik megütköznek azon, hányszor van szó a Regulában büntetésről, fenyítésről. Itt jó példáját látjuk annak, hogy Szent Benedek éppen megelőzni szeretné a hiba elkövetését, hogy ne legyen szükség a fegyelmezésre. A „magánbirtoklás” szigorúan tilos a szerzetes számára. De, hogy ne is essék kísértésbe a ’szerzésre’, hogy megelőzzék a kihágást: „adjon meg az apát minden szükségeset” (18). Olyan elv, olyan gyakorlat ez, ami mindnyájunk, de elsősorban a hivatásos, vagy családban nevelők számára aranyszabály. Gondoljuk meg, milyen üdvös volna, ha társadalmi szinten, szociális vonalon is ez lenne a nagy politika, a gazdaság irányelve. Munkaalkalmak biztosítása, példának okáért. „Senki se menthesse magát azzal, hogy szükséget szenvedett valamiben” (19).

Amit fontosnak tart, arra ismételten visszatér Szent Benedek Atyánk. Itt újra figyelmeztet arra, hogy nem vagyunk egyformák. Számtalan tényező alakítja jellemünket, testi adottságainkat, teherbírásunkat, szellemi képességeinket. Ha nincs két egyforma falevél, még kevésbé találunk két egyforma embert. Egypetéjű ikrek is sokban különböznek egymástól. Szem előtt kell ezt tartania az apátnak, de valamennyiünknek is, akiknek emberekkel: munkatársakkal, tanulókkal, beosztottakkal és főnökökkel, családunk tagjaival van dolgunk minden nap. Óriási hibákat követnénk el, ha egy kaptafára próbálnánk húzni különböző természetű embertársainkat. A bölcs mérlegelés, a „minden egyesre” külön figyelés, a bencés diszkréció, a pártatlan, de sohasem uniformizáló szeretet ezen a téren is nélkülözhetetlen. Ezt köti lelkünkre a fejezet végén a szent Atya. Itt arra is kapunk tanácsot, hogy tudjunk különbséget tenni jogos igény és irigykedő akadékoskodás között (21). Utóbit persze legelőször saját magunkban vegyük észre, és küszöböljük ki. A testvérek ruházatáról és lábbelijéről rendelkező sorok milyen gazdag tárházát kínálják a gyakorló keresztény élet koroktól független szabályainak!

57. FEJEZET

Szent Benedek nagyon józan, okos apát. Egyáltalán nem ringatja magát olyan romantikus tévhitben, hogy aki belép monostorába, az már oltárra emelhető kész szent. Gyanakvásról szó sincs – ettől óva int is Regulájában. De nem is tartja kizártnak, hogy hibák, emberi gyöngeségek üthetik föl fejüket még egy egyébként egészséges, jó úton haladó közösségben is. Mikor a monostor kézműveseiről ír, - a történelem tanúsága szerint lehetnek ezek kiváló művészek is – két buktatóra hívja föl figyelmünket. Mindkettő megkísértheti az oblátust is. Inkább elvont, szellemi, belső jellegű az első. Ezért talán veszedelmesebbnek is mondható. „Ha valamelyik a munkában való ügyessége miatt gőgös lenne, mert azt hiszi, hasznára van a monostornak” (2). Ha túlságosan el vagyok telve önmagamtól, tehetségemtől. Akár kezem munkájától, akár szellemi produktumaimtól. Elkápráztatnak a hízelgő dicséretek, a szép eredmények. Pedig Pál apostol oly világosan mondja: ’a kincset cserépedényben őrizzük, hogy ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk. Ki tesz téged másnál különbbé? Mid van, amit nem kaptál?’ (1 és 2Kor 4,7). A beképzeltség, az elkapatottság, a gőg tehát az első veszedelem. Nem az istenadta tehetség letagadása, nem álszerénység volna kívánatos. Ellenkezőleg! Hiszen minden érték, minden adomány egyben felelősség is. ’A Lélek ajándékait…ki-ki azért kapja, hogy használjon vele’ (1Kor 12,7). De a kevélység egyike a legalattomosabb kísértéseknek. Messzire el kell kerülnünk. Egyébként emberileg is nehéz elviselni az öntelt alakokat. Az igazi nagy művész, kiváló alkotó rendszerint nagyon is szerény szokott lenni. A helyes magatartás tehát a kapott tehetség hálás fejlesztése, szorgalmas alkalmazása. „Hogy mindenben dicsőíttessék Isten” – ahogy a fejezet végén idézi a Szentírást Benedek (1Pt 4,11) (9).

Ugyancsak a Biblia jelenetét állítja elénk intő példaként a másik anyagias kísértés említésekor. Ma éppúgy, mint a Regula keletkezésének idején elfogadott lehetőség volt, hogy kolostori termékek piacra kerüljenek. Vaskos visszaélés volna anyagi téren a csalás. De mint látjuk, Szent Benedek nem a felhőkben él. Ha ez a szégyenletes, méltatlan eltévelyedés előfordulhatott már a jeruzsálemi első generáció egyébként példás közösségében, miért ne kellene fölkészülni a kísértés ellen fél évezreddel később, vagy bármikor (4-6)? A mai gyökerében materialista szemlélet és gyakorlat óhatatlanul nyomot hagy bennünk is. Minden a pénz körül forog. A boldogulás egyetlen útja az anyagi érvényesülés – bármi áron: ezt a mefisztói csábítást suttogja, harsogja minden körülöttünk. Eléggé szilárd meggyőződésünk-e a krisztusi értékrend? Képesek vagyunk-e meg is valósítani mindennapunkban? Merjük-e érvényesíteni gyermekeink nevelésében? Az Úr adjon erőt és állhatatosságot ezen a téren is. Ugyancsak figyelni kell az árak megszabásánál is. „Mindig valamivel olcsóbban adják, mint a világiak adhatják” (8). Az oblátus számára azt az általános tanulságot kell levonnunk, ami egyébként is az evangéliumi életszemlélet jellemző tényezője. Az anyagias gondolkodás helyett a Mennyei Atya gondoskodása sokkal nagyobb biztonságot nyújt, mint a garasoskodás. Jézus ismerős tanítására utal Jakab apostol: ’Gazdagságtok megrohad, ruhátokat moly emészti! Aranyotok, ezüstötök megrozsdásodik! Rozsdája vád lesz ellenetek!’
(Jak 5,2-3). Különösen, ha nem egészen tiszta ügyletek lappanganak a háttérben. Vallásos embertől, nem is beszélve az oblátusról, igazán nem ezt várják. Mekkora kárt okoz ez a botrány az Istent éppen a mi életformálásunk értékelésével kereső emberekben. Aligha véletlen, hogy éppen ebben az összefüggésben zárja a fönt már említett idézettel gondolatát Szent Benedek. Az is elgondolkodtató, hogy közismerten bencés jelmondattá lett az U.I.O.G.D!

58. – 62. FEJEZET

A monostorba való fölvételről tárgyaló fejezetek nem egy hasznos gondolattal ajándékoznak meg bennünket.

Minél fontosabb döntés előtt állunk, annál alaposabban kell megvizsgálnunk a különböző érveket, szempontokat. Hiszen ezek egészen eltérő fajsúlyúak lehetnek, szemben is állhatnak egymással. Erre figyelmeztet János apostol, akit itt – 58. – idéz Szent Benedek. „Vizsgáljátok meg…!” (1Jn 4,1) (2). „Nagyon gondosan meg kell vizsgálni” – mondja nyomatékosan (7). Igen, vannak az életben felelős döntések, mikor nincs helye fölületességnek, kapkodásnak. Nem elég a pillanatnyi helyzetet fölmérni. A lehetséges következményekkel is igyekszünk számolni. A kolostorba lépés az illető egész jövőjét meghatározza, a közösség számára sem mellékes, kit fogad be családtagként. Ha összeszámoljuk a napokat, heteket és hónapokat, amelyeket az Apát a jelentkezéstől az érett döntésig megkíván, kb. egy teljes év és még két hét jön ki. „Hosszas megfontolás” (16) ilyen esetben nem a bizonytalankodást, hanem a megbizonyosodást jelenti. Amennyire ez emberileg lehetséges. Félreértés ne essék: nem az oblátusság vállalására gondolunk, bár az is élet alakító döntés. Sokkal általánosabban, minden fontos ügyünkre vonatkozzék ez a „miután magában jól megfontolta” (14) igény. Döntésünk ne csak az előrelátó, józan okosság eredménye legyen. A Szentlélek bölcsességét, tanácsát sohase mulasszuk el nagy bizalommal kérni. „Ne szégyeníts meg, mert benned bíztam” (Zsolt.118, 116) (21). „Imádkozzanak érte” (23).

Ugyancsak föl kell figyelnünk arra, hogy a szent Apát mit tart egyetlen döntő föltételnek, kritériumnak, indítóoknak, motívumnak, hogy elfogadják valaki jelentkezését. „Hogy…valóban Istent keresi-e?” (7). Ezt az indítékot, mozgató rugót kellene gyakran, minden lelkiismeretvizsgálatunkkor ellenőriznünk magunkban. Így biztosíthatjuk, amit a 62. fejezetben említ Szent Benedek: hogy „egyre jobban közeledjék Istenhez” (62, 4) – ami ugye egész életünk értelme és célja. Ez az ív kapcsolja össze a Regulának ezt az öt fejezetét. Aki Szent Benedek szellemében készül földi életét leélni, annak számára határtalan választék nyílik meg, hogy mely munkaterületre lépjen. Ezt bizonyítja tizenöt évszázad páratlanul gazdag története: az ókortól napjainkig. A döntő, hogy valóban Istent keresi-e. És, hogy így egyre jobban közeledjék Istenhez.

A 61. fejezet más jellegű gondolatokat ébreszt. Szóltunk már az igényesség és igénytelenség kényes egyensúlyáról. Most a szerénységre kapunk ismét buzdítást. Nekünk szól: „meg van elégedve a helyi szokásokkal, és felesleges követeléseivel nem zavarja,…hanem megelégszik azzal, amit talál” (2-3). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne vegyük észre az esetleges hibákat. Nem azért vesszük észre, hogy kritizáljunk, ítélkezzünk. Aki „megokoltan és alázatos szeretettel” (4), segítő szándékkal, alkalmas formában és megfelelő személynek tárja föl meglátásait, az nagy jót tesz ezzel. Hogyan mondja Jakab apostol? ’Testvéreim, ha valaki jó útra téríti azt, aki letévedt közületek az igazság útjáról, tudja meg: aki visszatéríti a bűnöst téves útjáról, a halálból menti meg lelkét’ (Jak 5,20). Benedek itt is, mint mindenben a minket szerető Mennyei Atya figyelmességét ismeri föl. „Bölcsen fontolja meg az apát, hogy nem éppen ezért vezérelte-e oda az Úr” a helytelen gyakorlatra figyelmeztető testvért (4). Törekedjünk mi is erre a finom érzékre, tapintatra.

Aranyszabályt idéz a Regula, ami az emberi együttélés legősibb rétegéig nyúlik vissza. Mégis folyamatosan sérül rosszra hajló, megromlott természetünk miatt. Megtaláljuk az Ószövetségben és a hegyibeszédben is: „Amit nem akarsz magadnak, te se tedd másnak” (Tób 4,15; Mt 7,12; Lk 6,31) (14). Hogy ez mennyire benne él Szent Benedek szívében és agyában, azt mutatja, hogy fölsorolta már a nélkülözhetetlen eszköztárban (4,19), és megismétli majd még a 70. fejezetben is (7).

A 62. fejezet életprogramot adó kijelentésével már föntebb találkoztunk. Tartsuk még szemünk előtt azt is, amire ismételten kitér az Apát. Hogy ha valaki vezető helyet tölt be, az nincsen fölmentve a törvények, előírások, elvárások alól, sőt, éppen neki kell jó példájával ’elöljárnia’, ő „még jobban alá van vetve” (3) mindannak, amit másoktól joggal megkövetel. Ugyancsak jegyezzük meg, hogy egyáltalán nem csak a monostorban élő papokra vonatkozik, hanem valamennyiünk viselkedésére, magunktartására: egyszerűen „azt a helyet tartsa meg…
mindig, amely…megilleti” (5). Ha ezt a tanácsot megfogadjuk, sok kellemetlenséget és súrlódást fogunk elkerülni.

63. FEJEZET.

Legtöbbször a különbségek ellenére állítjuk, hogy Szent Benedek a szerzeteseknek adott szabályzatával a világban élők, az oblátusok számára is hasznos tanácsokkal szolgál. Most viszont mintha megfordulna ez az irány. A bencés monostor lakói ugyanis sokban éppen a családra emlékeztetnek. Ez egyik jellegzetessége a monasztikumnak. Ne a mi világunk bomló, széteső család-modelljére gondoljunk, hanem a sok évezredes közösségre, az egészséges társadalom alapsejtjére – ahogy mondani szokás – amely az egymás után következő generációk természetes és Isten áldotta életképes, szoros szeretetközösségét jelentette. Nem a vérségi kötelék, hanem „az Úrnak minket hívó szava – melynél mi lehetne édesebb számunkra” (Prol 19) gyűjti egy családba Szent Benedek leányait, fiait. Itt tehát éppen a monostorban élő szerzetesek és az oblátus élet párhuzamaira figyelhetünk.

Amikor a közösség sorrendjéről szól az apát, azt a természetes tagozódást veszi figyelembe, amit az életkori különbözőségek határoznak meg. A törzset a javakorúak alkotják. De ott van az idősödők tapasztalt, ám néha már bizony nehézkes csoportja, és a reményt hordozó ifjak, gyermekek csapata is. Azok az elvárások, amelyeket Benedek megfogalmaz, változtatás nélkül érvényesek az oblátusok körülményei között is. A pannonhalmi ebédlő egyik kis képe tükröt ábrázol. Fölirata: Reddo cuique suum. Így fordítható: Kinek-kinek ami megilleti. Ezzel a gondolattal már az előző fejezetben is találkoztunk. Nos, időseknek tisztelet jár, a gyerekekkel megfelelő pedagógia, okos fegyelmezés alkalmazásával külön gonddal kell bánni. Általános elvárás: „Valósuljon meg az Írás szava: Előzzétek meg egymást a tiszteletadásban” (Rm 12,10) (17). Ebben tulajdonképpen benne is foglaltatik minden. A 72. fejezetben újra találkozunk majd ezzel az alapkövetelménnyel. Bár a mai társadalom se feledkeznék meg oly nagy mértékben erről a szentpáli, benedeki reguláról! Okvetlenül föl kell figyelnünk arra, hogy a javakorabeliekről szólva kiemeli a fiatalabbakat. Az ő friss gondolataikra, lendületükre, néha kritikus meglátásaikra szükség van egy lüktető életű közösségben. Szerzetesek között, családon belül, vagy oblátus dékániában nem árt meghallani: „egyáltalán sehol se a természetes kor határozza meg a sorrendet, és az ne biztosítson előjogokat; hiszen Sámuel és Dávid is gyermek létükre ítélkeztek a nép vénei fölött” (5-7). Emlékezzünk, amit a tanácskozásról mondott a bölcs Apát: „gyakran a fiatalabbnak nyilatkoztatja ki az Úr azt, ami jobb” (3,3). A generációk gyakori szembefeszülése helyett őszintén törekednünk kell arra, hogy „a fiatalabbak…az öregebbeket tiszteljék, az öregebbek a fiatalabbakat szeressék” (10).

Életünkben rendet kell tartanunk. De ez nem lehet valami rideg, gépies kényszer. „Tartsák meg a sorrendet” – mondja a Regula Szerzője mindjárt a fejezet elején. De azonnal rámutat, hogy két különböző szempontnak kell érvényesülnie. Egy objektívnek: „belépésük ideje”, és egy szubjektívnek: „életük érdeme” (1). Csak így lehet Istennek tetsző ez a rend. Olyan kontroll ez, amit mindannyiunknak szüntelenül szem előtt kell tartanunk: „mindig gondoljon arra, hogy minden döntéséről és cselekedetéről Istennek ad majd számot” (3). Nem félelmet, szorongást kelt ez az egészséges lélekben, hanem felelős biztonságot ad. Ez a gondolat végig vonul a Regulán. Ez a tudatállapot töltse el egyre meghatározóbban mindennapunkat.

Tiszteletadás, áldás kérése, a megszólítás formája. Mondhatni: a családon belüli társadalmi illemkódex. Gondoljuk csak meg, mekkora jelentőssége volt mindennek a nyers barbár faragatlanság és a hanyatló római kultúra kétes keveredésének korában. De hatoljunk csak mélyebbre ebben a témában. Ha mindez üres formasággá merevedik, vajmi keveset ér. Sőt. Ha viszont megtelik tartalommal, lélekkel, őszinte melegséggel, akkor jelentős értékhordozó az egyén és a közösség számára. Elgondolkodhatunk rajta: hány ilyen megnyilvánulás lehet ma is, a mi életünkben is, ami vagy mit sem érő, talán éppen képmutató, fölületes máz, külsőség, vagy pedig az összetartozás, a krisztusi szeretet tudatos megvallása. Egyedül mitőlünk függ, melyiket választjuk. Kipling Dzsungel Könyvének mély értelmű köszöntésére emlékezhetünk: ’Egy vérből valók vagyunk: ti, meg én!” (Ká vadászata). A mi esetünkben ez a Megváltó vérében való közösség.

64. FEJEZET.

A Regula elején már körvonalazta Szent Benedek, hogy milyennek kell lennie az apátnak, aki „Krisztus helyettese a monostorban” (2, 2). Mint ott, mi ennél a fejezetnél se azt kísérjük figyelemmel, hogy a Rendalapító mit kíván meg az apáttól, hanem sokkal inkább azt, hogy Szent Benedek szerint az Úr tőlünk, tőlem mit vár el.

Az apáti szék betöltése, hogy kit választ meg a közösség, elsősorban az ott élők felelőssége. Hasonló jelentőségű döntésekre sor kerülhet valamennyiünk életében. Figyeljünk föl rá, hogy Benedek bizonyos bátorságot, határozottságot is szükségesnek tart. Nem mindig az a biztonságos és követendő, ha csak arra ügyelünk, nehogy letérjünk a konvenciók kitaposott útjáról. Ne féljünk szokatlan lépéstől se, ha lelkiismeretünk szerint erre van szükség. „Az apátot életmódja érdemére és bölcs tanítására való tekintetből válasszák ki, még ha utolsó lenne is a közösség sorrendjében” (2). Kockázat nélkül nincs döntés, ezt vállalni kell. Erre a felelősségre utal az „Isten félelmében” választás említése (1). Föltéve, „ha tiszta szándékkal és Isten iránti buzgósággal teszik” (6). Őszintén bízzunk tehát abban, hogy nem annyira a magunk akarata érvényesül, hanem Isten kívánságát valósítjuk meg.

Újra, meg újra aláhúzza a Szent Atya az alapkövetelményt: „gondolja meg mindig,…kinek ad majd számot sáfárkodásáról” (7). A fejezet végén is visszatér még erre a gondolatra, amelyet Urunk a megbízható sáfárról és a hűséges intézőről mondott példázatával világított meg (22).

Szemünk előtt kell tartanunk a hatalomról való helyes, krisztusi vélekedést is. Szolgálat ez és nem basáskodás. „Milyen t e r h e t vállalt” (7), „inkább használnia kell, semmint uralkodnia” (8). „Miután jól szolgált, hallja az Úrtól azt, amit a jó szolga hallott” (21). Erre oktatta apostolait Jézus, ezt vési az apát emlékezetébe Benedek, ezt ne feledjük soha, ha bármilyen megbízás emelne minket mások fölé. ’Az élet kevélysége’ (1Jn 2,16) olyan veszedelmes kísértés, amely egyformán képes elvenni a józan észt egy birodalom csúcsán, vagy akár silány szemétdomb tetején.

Mire figyeljünk még, mikor önmagunk gondolkozását, értékerendjét, viselkedését, jellemét ellenőrizzük? „Legyen tiszta életű, józan, könyörületes” (12). „Kerülje a túlzást” (uo.). „Ne legyen nyugtalankodó és aggályoskodó, ne legyen túlzó, vagy makacs, ne legyen féltékenykedő és szerfölött gyanakvó” (16). „Legyen előrelátó és megfontolt” (17). Fölösleges is mondani, hogy valamennyi fölsoroltról külön-külön elmélkedést lehetne tartani. Ez persze nem fér bele a Regula-falatok keretébe, de ajánlott az olvasóinak.

Az egész Regulán végigvonul a diszkréció szelleme. Ki is mondja itt a szent Apát: „a bölcs mértéktartás” (18), „a bölcs mérsékletnek, az erények anyjának” (19) univerzális szükségességét. „Szelíd mérséklettel határozzon és irányítson mindent” (17). A két ige: határozzon és irányítson, már magában biztosíték, hogy szó sincs valami puha, tehetetlen megadásról. A mérséklet, a diszkréció egyáltalán nem gyöngeség, ellenkezőleg. Mindenek előtt magamat kell kézben tartanom, fegyelmeznem. Csak így lehet hiteles az elvárás másokkal szemben. „Az elítélés ellenében adjon mindig elsőbbséget az irgalomnak” (10). Világos a megfogalmazás: „Gyűlölje a vétkeket, szeresse a testvéreket.” (11). Nem véletlen, hogy Benedek ismétli magát, mikor a szigorú elvárást és az együtt érző megértést együtt kívánja meg. Mert „nem azt mondjuk, hogy engedje növekedni a hibákat, hanem, hogy okosan és szeretettel irtsa azokat, ahogy az ítélete szerint kinek-kinek hasznára van, mint már fentebb mondtuk” (14). És nehogy azt gondoljuk, hogy itt csupán a fegyelmezésről, a hibák kiküszöböléséről van szó, hangsúlyozza: „mindent olyan fokban igazítson el, hogy legyen, ami után az erősek vágyódhatnak, de a gyöngék se riadjanak vissza” 19). A bencés stílus megkérdőjelezhetetlen jellegzetessége ez a lelki finomság, választékosság, kiegyensúlyozottság, diszkréció: a PAX. Discretio, mater virtutum. Az erények anyja.

65. FEJEZET

Szent Benedek bölcs tanácsait elsősorban magunkra igyekszünk alkalmazni. A perjelről szóló fejezet arra figyelmeztet, hogy nem elegendő kizárólag saját személyünkkel törődni. Olyan jelenséggel néz szembe Atyánk, amelyről csak szívből remélhetjük, hogy a mi körünkben soha nem fordulhat elő. Ehhez azonban az szükséges, hogy mindent megtegyünk a veszedelem megelőzésére . Nem eltagadni kell az esetleges bajokat, hanem tudatosan, okosan a problémát kiváltó lehetséges okokat kell időben kezelni. Ez ennek a fejezetnek valamennyiünk számára megfontolandó tanulsága.

Ha talán egyedül is él az oblátus, de többrétűen is közösség tagja. Erről sem keresztényként, sem a benedeki családba tartozóan nem szabad megfeledkeznie. Mivel nem monostorban élő bencésként kaptunk hivatást Urunktól, a családi kötelékek lehetnek a legszorosabbak. Az áteredő bűn következményeivel reálisan számolnunk kell, bármennyire küzdünk is ellenük. Itt elsősorban a közösségben fenyegető kísértésről esik szó. Bizony nem engedhetjük el fülünk mellett az Úr Jézus szomorú megállapítását: "elkerülhetetlen, hogy botrányok forduljanak elő" (Mt 18,7). Szent Atyánk ugyancsak éles szemmel látta meg a fonákságokat is, tisztában volt az emberi gyöngeségekkel. Másutt említi (59,6), hogy "tapasztalatból ismer" olyan magatartást, ami keserves következményekkel járhat. Itt is sajnálkozva mondja, hogy "többször megtörténik" (1), aminek bizony nem volna szabad előfordulnia. Hány példás család történetében emlékeznek 'fekete bárányra', akit vagy legszívesebben letagadnának, vagy történetét éppen elrettentő példaként emlegetik a gyerekek előtt.

Ha egyszer úgy van, hogy még tökéletességre törekvő közösségben sem kizárt, hogy "súlyos botrányok" (1) keletkezzenek, akkor ez arra indítson bennünket, hogy Szent Benedek példájára igyekszünk megelőzni a botrányt. Sokszor előre meg lehet jósolni, hogy baj lesz, ha strucc-politikával homokba dugjuk fejünket. De ha valóban odafigyel az ember, hogy tanulva mások gyászos tapasztalatából, a veszedelmes helyzeteket igyekszik okosan, idejében kezelni, ha a feszültségeket keltő előzményeket sikerül ügyesen semlegesíteni, akkor megelőzhető a baj.

Fogadjuk el a szent Apát figyelmeztetését, hasznát vehetjük a dékániában, családunkban is. Egyik oldalon a "meghasonlás, irigység, civódás.féltékenykedés.rendetlenség" (2;7) veszedelme áll, a másikon "a béke és szeretet megőrzése" (11). Szent Benedek sem ad minden körülmények között csalhatatlanul működő receptet, hiszen a változatos "helyi viszonyok" (14) különböző orvosságot igényelnek. Azt azonban látjuk, hogy az okosság mellett türelemre, de határozottságra is szükség van. Olyan jó tudnunk, hogy a Mesterhez hasonlóan Benedek sem 'rózsaszín szemüvegen át' szemléli a világot, a mi világunkat, hanem számol az ember elhomályosult értelmével és rosszra hajló természetével. Az Evangélium is, a Regula is elsősorban megelőzéssel küzd a rossz ellen. Ez a közösség, de nem kevésbé az egyén érdeke is (v.ö. 8-10).

Most se feledkezzünk meg arról, hogy megvizsgáljuk magunkat: nem mutatkozik-e bennünk is valami esztelen (4) irigykedés, féltékenykedés, előítélet, ellenszenvből fakadó kritizálás csírája. Ne engedjük elburjánzani.

66. FEJEZET

A jó vezető egyik döntően fontos adottsága, hogy jól tudja összeválogatni fontos posztokra állított munkatársait. Ez minden rendezett, egészségesen működő társadalom egyik lényeges biztosítéka: családtól a világbirodalomig. Thomas Jefferson (1743-1826), az Egyesült Államok harmadik elnöke, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik megfogalmazója, idézi: the right man in the right place - megfelelő embert a megfelelő helyre. Ezt hangsúlyozza gyakorlatban a Regula, mikor az elöljárókról, tisztségviselőkről, házgondnokról, most pedig a kapus testvérről rendelkezik. Pompás alkalom, hogy ismét magunkat állítsuk az Apát elgondolása szerint igényelt személy helyére. Ezt kívánja, ezt várja el tőlem is Szent Benedek.

Az okosság a négy sarkalatos erény egyike. Nélkülözhetetlen pillére a szilárd, értékes jellemnek. Igaz, hogy az eredeti szöveg nem a prudens, hanem a sapiens, bölcs szót használja. De nagyon fején találja a szöget Söveges Dávid fordítása, mikor prudenciát kíván meg a monostor kapusától. Mindkettő tulajdonképpen ugyanazt fejezi itt ki, de ez mintha több talpraesettséget tételezne föl, mint a talán elvontabb bölcsesség. Nem annyira tudományos mélységre van szükségünk, mint egészséges ítélőképességre, tapasztalt emberismeretre, józan és gyorsan kapcsoló intelligenciára. Alighanem ez a tartalma Benedek elvárásának, mikor így ír: "aki értelmesen tud választ adni" (1). Bizony éppen korunk ragályos betegsége, hogy értelmes válaszadás helyett sokszor körülményesen, nehezen érthetően, bonyolultan, néha kétértelműen fejezzük ki magunkat. Világosság helyett ködösítés, mellébeszélés tapasztalható. Nem is csak élő beszédben, ahol talán még megbocsátható lenne a pongyola fogalmazás, de nyomtatásban is. Egyetlen gondolattal említsük meg itt a beszéd fizikai minőségét is. Az értelmes beszéd azt is föltételezi, hogy érthető legyen. Ezt tanulni, gyakorolni kell. A tiszta artikulálás, a helyesen megválasztott hangerő, az értelmes tagolás, hangsúlyozás mind olyan követelmény, amire figyelni kell. Többek között a másik iránti figyelmesség okán is.

A válaszadás, az emberi kommunikálás elvárásai közé tartozik az is, amire a " mihelyt" szó utal (3). Az embertárs, a partner megbecsülése abban is megnyilvánul, hogy nem várakoztatom szükség nélkül. Lehetnek persze olyan ügyek, mikor időre van szükség, mikor érdemben nem tudok azonnal felelni, intézkedni. De ilyenkor is jeleznem kell, hogy hallottam, amit mondtak, hogy 'vettem' az értesítést, megkeresést, és igyekszem elintézni, foglalkozom vele. Meg is ismétli Szent Benedek: "azonnal.adjon választ" (4).

Legyen jellemzője az oblátusnak ez a készségesség. Türelem, megértés, divatos szóval: empátia. Mindenkori - válogatás, kirekesztés nélküli - megbecsülése a másiknak. Motívumát és energiaforrását is megadja szent Atyánk: "istenfélelemből fakadó szelídséggel és buzgó szeretettel" (4). A körülöttünk dúló erőszakosság, kíméletlenség, önzés örvénylő forgatagában a példaadó kiegyensúlyozottság, harmónia, a gyógyító, nyugalmat sugárzó tolerancia szigete lehetne minden bencés családtag. A Regula itt arra figyelmeztet, hogy "a szerzeteseknek ne kelljen kint csatangolniuk, ami lelküknek éppen nem válik üdvére" (7). Nos, ha ez így van, akkor fordítsuk meg ezt a gondolatot. A világban forgó oblátus legyen jó hatással környezetére szeretetet, türelmet, megértést, megbecsülést sugárzó egyéniségével. Erre tanít a Regula szelleme, amelynek élnie, hatnia kell mindennapunkban (v.ö. 8).

Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy esendő emberek vagyunk mi is. A lelki, kegyelmi erősítés folyamatos biztosítása mellett szükségünk van időnként pihenésre, kikapcsolódásra, csöndre, visszavonultságra, privacy- ra is. Átvitt értelemben: legyen a mi életvitelünkben is okos, határozott kapusunk.

67. FEJEZET

Szent Benedek tág horizontú gondolkodása jellemző lett a Rend egész történetére 6.századi kezdeteitől a középkoron át napjainkig. Van ugyan példa a gyökeres elzárkózásra is, hiszen a kamalduli remeték is a bencés Regulát követik. Ez a 67. fejezet azonban világosan mutatja, hogy Atyánk kétségtelenül szükségesnek tartja ugyan szerzetesei számára a monostor biztonságos zártságát; tisztában van a világ veszedelmeivel, és nem felejtette el, miért hagyta el annak idején Rómát, hogy Subiaco barlangjában keresse Isten közelségét. De Reguláját mégsem remeték, hanem közösségben élők számára írja meg. És ez a monasztikus közösség nem csak kintről érkező vendégeket, zarándokokat fogad szeretettel, de, ha van ok rá, szorongás nélkül küld testvéreket útra, a sok kísértést tartogató világba is. Ez a mi egész eszmélődés-sorozatunk éppen azt igyekszik tudatosítani, hogy a benedeki életszemlélet, a krisztuskövető életforma nincs a monostor klauzúrájába zárva, Tág értelemben minden hívő, aki Krisztust választja útjául, jó vezetőt kap Szent Benedek iránymutatásában. Természetesen hatványozottan igaz ez az oblátusok esetében. Ők nem csak kivételes alkalmakkor lépnek ki a világba, hanem abban élnek.

Ezért különleges súlyt kap számunkra a fejezet első két mondata. Az imaközösség biztonságot adó ténye. Ne vegyük ezt formalitásnak, mely már idejét múlt, akár a vendégek köszöntésekor előírt lábmosás. Igenis bízom az oblátus testvérek imájában, az anyamonostor szerzeteseinek 'távol lévő testvéreinkért' mondott fohászában is. Nem csupán a kísértésekkel szemben, a világ szelleméhez való hasonulás ellen véd ez. A helyes döntések megtalálásában, az Isten akarata szerinti cselekvés, a megfelelő magatartás érdekében sem közömbös, hogy tudom: nem vagyok magamra hagyva. Bencés családom szünet nélkül gondol rám, és Isten oltalmába ajánl. Biztos lehetek ebben, hiszen magam sem feledkezem meg dékániám tagjairól, oblátus testvéreimről. "Az útra küldött testvérekről" (1).

Benedek szigorúan meghagyja, hogy "senki se merészelje elmondani, amit a monostoron kívül látott, vagy hallott, mert az a legtöbbször romboló" (5). Nagyon is időszerű ennek a figyelmeztetésnek gyakorlati alkalmazása. Sajnos valóban "legtöbbször romboló", amit a világ nekünk szórakozásban, fantáziánk benépesítésében kínál. De ez a 'legtöbbször' azt is kifejezi, hogy nem okvetlenül, nem mindig, nem kizárólag. Akad hasznos is, jó is, ami nézésre, hallgatásra, megismerésre érdemes. A puritán és a janzenista szigor nem Jézus és nem Benedek lelkülete. Szent Pált kell itt is idéznünk: 'Vizsgáljatok meg mindent. A jót tartsátok meg, mindenféle rossztól óvakodjatok' (1 Tessz 5,21). Talán fölösleges is mondanom, hogy a TV-re és a modern média egyéb eszközeire gondolok. Érdemes a műsorújságot tanulmányozni, és az értékeset előre kijelölni. Olvasmányainkra is vonatkozik ez a gondos rostálás . Oly sok minden kerül ki manapság a nyomdából, amire kár az időnket pocsékolni, pénzt költeni. De - ha csak nem kifejezetten pornográfiáról van szó - ahhoz, hogy megalapozott véleményt tudjunk alkotni, nem elég előítéletekre hagyatkozni. Elriasztó, mikor felelős posztot betöltő, tekintélyes ember olyan műről képes nyilvános kritikát mondani, amiről azt mondja, hogy csak nem vesz kézbe ilyen írást, vagy néz meg ilyen darabot. Vagyis, hogy csak előítélet, vagy mások véleménye után kárhoztat valamit, amit nem is ismer. Hiteles lehet így? Az azonban valóban nagyon szükséges, hogy alaposan megválogassuk, mire áldozunk időt, mire fordítunk figyelmet. Egyik bencés mondta valamikor tréfásan: a katolikus kötőszó nem a 'csak', hanem a 'nem csak, hanem is'! Ez ennek a fejezetnek nagy tanulsága. Ehhez bizony felnőttnek kell lenni. Benedek Regulája ezt föltételezi.

68. FEJEZET .

Még az is előfordulhat, hogy a világban élő ember megirigyli a szerzeteseket, akiknél az élet felelőssége megoszlik. A nagyobbik rész az elöljáróra nehezedik, aki a föladatokat kiosztja, a testvérnek 'csak' engedelmeskednie kell. Igen, minden éremnek van legalább két oldala. Az oblátusnak viszont rendszerint magának kell döntenie, saját felelősségére. Van azonban egy fontos azonosság. A legfelsőbb elöljáró valamennyiünk számára Ugyanő. Osztályvezető, irodafőnök, vagy apát: csak beosztottak, közvetítők. Hisszük, hogy a hierarchia élén a Mennyei Atya áll. Ezért zárja így a fejezetet Szent Benedek: "Isten segítségében bízva, engedelmeskedjék szeretetből" (5).

Az oblátus életében is megtörténhet, hogy ijedten szembesül azzal, hogy erejét fölülmúlónak tűnik az előtte álló teendő. Ilyenkor helyes, ha azokat a lépéseket próbálja megtenni, amelyeket az emberismerő Atya sorol itt föl. Először is ne akarja túl hamar föladni, ne dobja be rögtön a törülközőt (v.ö. 1). A kishitűség hamisan érzékeli az erőviszonyokat. Akadályok mindig meredeznek azokon az utakon, amelyek értékes célok irányába vezetnek. A nehézségek azonban nem azért vannak, hogy visszariasszanak, hanem, hogy legyőzzük azokat. Helyes, ha a manapság gyakran használt 'kihívás' szóval fejezzük ki, amit akadálynak tartunk. Mikor a Regula azt is lehetségesnek tartja, hogy "az elöljáró" - a magát alkalmatlannak tartó testvér ismételt kérése ellenére is - "megmarad parancsa mellett" (4), akkor ezt nyilván nem rövidlátó makacsságból, vagy tekintélyéhez való hibás ragaszkodásból teszi, hanem azért, mert tapasztalatból tudja, hogy sokszor éppen a tornyosuló akadályok késztetnek olyan eredményekre, amelyek elérésére sohase gondoltuk volna képesnek magunkat.

Két kerülendő véglet van ezen a téren. Ha könnyelműen jóval többre tartom képességeimet, mint a valóság. Meggondolás nélkül vágok bele olyan ügyekbe, melyek messze meghaladják erőmet. 'Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka'. Ez nem bátor vállalkozó kedv, hanem felelőtlen önhittség. 'Aki tornyot akar építeni közületek, nem ül le előbb, és nem számítja ki a költségeket, hogy van-e miből elkészítse?' (Lk 14,28). -- De az ellenkező véglet se szerencsésebb. Ha szünet nélkül csak a nehézségeket latolgatom, mindig csak a problémáktól félek, semmi se lesz ebből. Az ószövetségi bölcs ezt így festi le: 'Aki a jó széljárásra vár, az sohasem vet, s aki a felhőket lesi, sohasem arat' (Préd 11,4). Nem könnyű helyesen dönteni? Nekünk nincs apátunk, akinek ezeket az aggodalmainkat őszintén föltárhatnánk. De legyen olyan megbízható ítélőképességű ismerősöm, barátom, jóakaróm, akihez érdemes tanácsért fordulnom. Nem kell okvetlenül azt követnem, de legalább fontoljam meg.

Mint látjuk, nagy jelentősége van annak, hogy egészséges kritikával ismerjük, becsüljük önmagunkat. De soha ne hagyjuk számításon kívül a szilárd hit, az Istenünkbe vetett bizalom erőforrását se. "Isten segítségében bízva" - mint már idéztük ennek a fejezetnek záró mondatát. A Regulának ezt a biztatását - még olyan esetben is, amely szinte lehetetlennek tűnik nekünk - a zsolozsmában így imádkozzuk: 'Ha velem vagy, rárontok az ellenség hadára, ha Isten segít, a falon is átugrom!' (Zsolt 17,30)

69 - 70. FEJEZET

A cím igy kezdődik: "A monostorban." Törekvésünk viszont elejétől végig arra irányul, hogy azt mutassuk be: amit Szent Benedek szerzetesei számára gyűjt össze Regulájában, az igen hasznos nekünk, a világban, családban élő 'civileknek' is. Természetesen van, ami csakis a monostor falai között élő közösség életét szabályozza. Ugyancsak külön kell választanunk mindazt, ami az adott kor körülményeihez kötődik. De éppen ezen a téren tapasztaljuk, hogy mennyire széles látókörű a szent Apát. Sokkal inkább fontos számára az alapvetően emberi, a korral alig, vagy lényegében egyáltalán nem változó humánum, semhogy elvesznék kicsinyes, lényegtelen részletezésben. Csakis így lehetséges, hogy szabályzata immár 16 évszázadon át nem szorult igazításra, reformálásra. Friss és eleven, szól minden kor emberéhez. Mi úgy érezzük, hogy nekünk, a 21. század örvénylő kavargásában maradandó értékeket keresőknek szükségünk van erre az útmutatásra. 'Az evangélium párlatának' nevezte nagyon találóan napjaink egy gondolkodója.

Két olyan, egymással összefüggő figyelmeztetést tart fontosnak Benedek ezekben a most előttünk lévő fejezetekben, amelyek jól példázzák a fenti sorokat. Mindenkor fegyelmezni kell magunkban azokat a gerjedelmeket, vonzó, illetve taszító érzelmi megnyilvánulásokat, amelyek a mély tudatalattiból törnek föl. Éppen ezért nem olyan könnyű magunkban észrevenni, tudatosítani. Környezetünk rendszerint hamarabb jön rá, és gyakran szenved is miatta. Mikor a 69. fejezet a vérségi kapcsolatokat említi, eszünkbe jut az a sok keserűség és súlyos kár, amit a nepotizmus mérge okozott az Egyháznak századokon keresztül. Ez sem a múlté, és egyáltalán nem korlátozódik a katolikus hierarchia szűk körére. Bizony ma is "alkalmat szolgáltat a legsúlyosabb botrányokra" (3) világszerte mindenféle klikk, vagy klán szövevényes érdekhálózata.

De a bölcs Apát itt sem esik az egyoldalúság hibájába. A 70. fejezet az ellenkező véglet, az ellenszenv tettlegességig menő "túlkapás'-aira tér ki (1). Alapvető fontosságú, hogy kicsiben és nagyban - testvérek vetélkedésétől a kisebb közösségek feszültségein át egészen a népcsoportok és úgynevezett fajok közti véres konfliktusokig - gyökerében kellene elhárítani a veszélyt. "Még az alkalmát is kerüljék el" - mondja (1). A megelőzés mindig a legeredményesebb módszer minden téren, ahol valami nem kívánatos fejlemény alakulhat ki. A rá annyira jellemző kiegyensúlyozottság klasszikus példáját adja, mikor a gyermekek és serdülők kordában tartásáról fogalmaz meg örök érvényű szabályt. "Mindenki részéről gondos fegyelem és felügyelet alatt legyenek, de ez is okos mérséklettel történjék" (4-5). Nem csak a népvándorlás zavaros idejében, és nem csupán a mediterrán vérmérséklet buzgása közepette fordulhat elő, hogy valaki idegeinek pattanásig feszült pillanataiban "mértéktelen haragra lobban" (6). Bizony nem vagyunk szentek. Ezt azonban nem hagyhatjuk annyiban. A kolostorban megvannak a "Regula szerinti" büntetések, de mi is találjuk meg magunk számára arányos következményét, helyreigazítását, ha sajnálatosan elragadott az indulat.

A Szentírás aranyszabálya hangzik el immár harmadszor a Regulában (4,9; 61,14) a fenti tanácsok alapjául szolgáló indoklásként: "mivel írva van: 'Amit nem akarsz magadnak, te se tedd másnak'" (Mt 7,12; Tób 4,16) (7). Ebből a többszöri ismétlésből is láthatjuk, mennyire döntő, alapvető fontosságúnak tartja ezt a felebarát iránti magatartásunkat meghatározó életszabályt Benedek.

Bár meghallaná és igyekeznék meg is tartani minden mai keresztény, minden egyes ember a Föld kerekségén! Csakhogy ezt elsősorban nem másoktól kell elvárni, hanem magunknak kell elkezdeni.

71. FEJEZET

Érdekes fejezethez érkeztünk. A Regula elején természetesen volt már szó a szerzetesélet meghatározó eleméről: az engedelmességről (5. fej.). Most ismét leszögezi Benedek, hogy "az engedelmesség erény" (1). Tehát olyan jó tulajdonság, melyet folyamatosan gyakorolunk. Érdemes, hiszen "abban a tudatban vagyunk, hogy ezen az úton jutunk el Istenhez" (v.ö. 2). Ez a szoros krisztuskövetés, hiszen az Ő Názáretben csöndben eltöltött évtizedeit egyszerűen így jellemzi az evangélista: 'engedelmeskedett' (Lk 2,51). Nyilvános működéséről pedig Maga mondja: 'önmagamtól semmit sem teszek, hanem azt mondom, amire Atyám tanított.mert én mindenkor azt teszem, ami neki kedves' (Jn 8,28-29). Szent Benedek itt kiterjeszti az apát iránti engedelmesség parancsát a közösség minden tagjára, és így kölcsönössé is teszi az erény gyakorlásának igényét. Természetesen figyelmeztet arra, hogy itt súlybeli különbség van az elvárásban. "Az apát parancsát kell elsősorban tekintetbe venni, és ennek magánparancsot eléje tenni nem engedünk" (3). Ez a megkülönböztetés a mi számunkra is nagyon fontos. Világosan kell tudni, hogy mi a kötelezettségek hierarchiája. 'Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek!' - mondja a főtanács elé idézett Kéfás (Csel 5,29). A 'parancsra tettem' védekezés érvényét veszti, mikor pl. a természet törvényét sérti a katonai fölöttes népirtást követelő parancsa. Életünk során mi is kerülhetünk olyan helyzetbe, mikor a lelkiismeretünk szerinti döntés nem is olyan könnyű. Ilyenkor világosan éreznünk, tudnunk kell, hogy mit "kell elsősorban tekintetbe venni".

A bencés család világban élő tagja követheti Szent Atyánk példáját, és kiterjesztheti, tágíthatja ennek a fejezetnek szellemében a kölcsönös engedelmesség fogalmát. "A fiatalabbak valamennyien szeretettel és készséggel engedelmeskedjenek az öregebbeknek" (4). Ne szigorúan vett parancsra gondoljunk, inkább "szeretettel és készséggel" igyekezzünk egymásnak kedvére tenni, örömöt szerezni, megelőzni a még ki se mondott kívánságot. Ennek gyakorlása olyan harmóniát, szeretetteljes légkört eredményez, ami az élet nagy ajándéka. Nyilván nem megy ez alkalmilag lemondás, áldozat nélkül, de bőven megtérül, ha valóban "szeretettel és készséggel" tudjuk érvényesíteni. Vonatkozik ez minden emberi közösségre, elsősorban a családra.

A Regula azonban sohasem veszíti el józanságát, nem esik abba a hibába, hogy 'kancsalul festett egekbe néz' (Vörösmarty: A merengőhöz). "Ha valakit viszálykodónak találnak" (5), - ez is megtörténhet hát a tökéletességre törekvők közösségében! A jó atmoszférát egy kis diszharmónia is tönkreteheti. Ne felejtsük el, amire az ószövetségi bölcs mutat rá: 'Hat dolog van, amit gyűlöl az Úr, a hetedik pedig utálattal tölti el szívét: a gőgös szem, a hamis nyelv, az ártatlan vért ontó kéz, az álnokságot tervező szív, a gonosz ügyben járó láb, a hazudozó, hamis tanú; s végül, aki viszályt kelt a testvérek között' (Péld 6,12-).

Itt van a helye egy igencsak gyakorlati megjegyzésnek. Nem okoz gondot a korabeli monostori formaság lehántása, és akkor rögtön a mindenkor időszerű lényeghez jutunk. A tövist gyorsan ki kell húzni, nehogy a kezdetben talán jelentéktelen kis seb elgennyedjen. "Azonnal, minden késlekedés nélkül" (8) sürget Szent Benedek. Az engedelmességről négy ízben is hangsúlyozza a Rendalapító ennek a halogatás nélküli cselekvésnek fontosságát (5,1; 4; 14; 16). Nem kell súlyos esetnek lenni, óhatatlanul is megtörténhet, hogy megsértünk valakit, haragra, neheztelésre adunk okot (v.ö. 7-8). Ilyenkor ne húzzuk, halasszuk az ügy rendezését. Ne azt latolgassa az ember, mennyire hibás. Elég, "ha érzi, hogy valamelyik elöljárója, bár csak kis mértékben, haragszik, vagy neheztel rá" (7). A fejezet címe is azt sugallja, hogy itt nem csak elöljáróra kell gondolnunk. A bocsánatkérésnél kézenfekvő ennek a gyors cselekvésnek lélektani jelentősége. Hogy pedig mennyire időszerű a mi világunkban is, azt nem nehéz fölfognunk. Mennyi kínos feszültségnek, rosszízű neheztelésnek, hogy ne mondjam: gyűlölködésnek megelőzése lehet ez a kölcsönös megenyhülés. Ez a lélek tölt el bennünket, mikor minden szentmisében is egymás felé fordulunk: 'Legyen békesség köztünk mindenkor!'.

"Ha valaki ezt megvetésből elmulasztaná" (9), akkor igazán nagy baj van. A felebarát megvetése az első helyen fölsorolt főbűn: a kevélység. Ez komoly veszedelmet jelent, mert valójában minden szerencsétlenség okozásának csíráját hordozza magában: ördög és ember bukását eredményezte. Benedek is így 'értékeli' (9). Semmiképen sem illenék össze az oblátus lelkületével.

72. FEJEZET

A Regula utolsóelőtti fejezete olyan buzdításokat fogalmaz meg, amelyek közül talán csak az az egy szól kifejezetten a szerzetes közösség tagjainak, amelyben az apát iránti őszinte és alázatos szeretetet köti lelkükre (10). Ha az apát arra törekszik, amit viszont tőle vár el Benedek, hogy t.i. "inkább szeressék, mintsem féljenek tőle" (64,15), akkor ez egy nagy értékű arany dukátnak két oldala.

Minden egyéb azonban változtatás nélkül érvényes a krisztusi úton haladni kívánó ember, ha úgy tetszik, az oblátus számára is. Megjegyzendő, hogy mikor az "Istenhez és az örök életre vezető" buzgóságról szól (1) a Szent Atya, akkor valamennyi ajánlása az embertárs felé fordítja figyelmünket. Imént az érem két oldalát említettük. Itt okvetlenül észre kell vennünk a szeretet főparancsának kettősségét. Már a Tóra megfogalmazta (Dt 6,5; Lv 19,18), Jézus pedig félreérthetetlenül egybe ötvözi az Isten és a felebarát iránti szeretetet (Mt 22,37-40). A hiteles kereszténység gyakorlati próbája ennek elfogadása a mindennapi életben. Az evangélista ezt igyekszik tudatosítani: 'Aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát' (1Jn 4,20), és 'Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki - bár bőven van neki a világ javaiból - mégis, mikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét' (uo. 3,17). A Regula rövid fölsorolásában kétszer az "egymásnak" (6, 7), kétszer az "egymást" (4, 8), egyszer pedig a "másiknak" (7) iránymutatás szerepel. "Tiszteletadás"-ról (4) szól Szent Pál nyomán, a "testi, lelki fogyatkozások legtürelmesebb elviselését" (5) kívánja meg. Az előző fejezet kölcsönös engedelmességének igényét ismétli (6), majd a már eddig is háromszor idézett (4. 6. 70. fej.) aranyszabályt fogalmazza meg így: "senki se kövesse azt, amit maga számára hasznosnak ítél, hanem ami másnak az" (7). Ez az önzetlenség, a nagylelkűség alapállása. Végül már nem idézetként, hanem saját szavaival ismétli meg azt a kettős parancsot, melyen - Jézus kijelentése szerint - 'függ az egész törvény és a próféták' (Mt 22,40). "Egymást tisztán, testvéri szeretettel szeressék. Istent szeretve féljék" (8-9).

Majd elhangzik a bencés jelszóvá lett, tulajdonképpen mindent egybefoglaló mondat: "Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek" (11). Mint egy liturgikus ima ünnepélyes befejezése, úgy zárul ezzel a fejezet. Az oblátus számára egész életének irányát adja meg Szent Benedek. Iránytűt kapunk ezzel a rövid összefoglalással. Napnál világosabb, hogy a benedeki életforma nem jelent a világban Istent keresőknek valami szűk, kolostori falak közé szorított bezártságot. Nagyon határozott célra törő irány, de az evangéliumi egyszerűség széles távlatait tárja ki egyben. Teljesen megfelel a modern, korszerűen gondolkodó embernek, de szilárd, örök érvényű alapokra épít. Így tudott másfél évezreden át mindenkor korszerű lenni, és megszámlálhatatlan jóakaratú embert a béke és öröm útján a Cél felé segíteni. Nursiai Benedek tárgyilagos egyszerűségét kell segítségül hívni, nehogy a végén patetikus stílusba csússzon az ember. Legyen elég annyit leszögezni, hogy jól teszi az oblátus, ha eltökélten 'az Áldott nyomában' igyekszik haladni.

73. FEJEZET

A szerénységre, de nem szerénykedésre ad itt példát Atyánk. Az éppen úgy hamis volna, mint az alázatoskodás. Nem lekicsinyli a Regulát, hiszen szentként említi több helyen, de kijelenti, hogy "kezdetnek" (8) tartja, hogy nem gondolja mindentudó, minden egyebet fölöslegessé tévő műnek, hiszen, mint a cím is mondja: "nem foglalja magában a tökéletesség minden szabályát".

Az igazi alázatosságra szüksége van nemcsak a jó szerzetesnek, hanem valamennyi Krisztus útján járónak, így az oblátusnak is. Az Úr Jézus mindnyájunknak mondja: 'ti is, miután megtettetek mindent, amire parancsot kaptatok, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami kötelességünk' (Lk 17,10). Igencsak magasra tűzte számunkra az Úr a célt. "Egyenes úton Teremtőnkhöz" (4) kell igyekeznünk. A megvalósításhoz szükség van minden energiánkra és kitartásra. Hogy mindez eredményes is lehessen, ahhoz a Regula záró mondata adja meg a kulcsot: " Isten kegyelmével eljutsz majd a bölcsességnek és az erényeknek.csúcsára" (9).

Gondviselő, szerető Mennyei Atyánk valóban bőven megajándékozott minket minden szükségessel. A megtestesül Fiú vére árán váltott meg minket a keresztfán. Folyamatosan küldi az életadó Szentlelket. A természetfölötti kegyelmi adományok mellett sorakoznak aztán emberi "eszközök az erények gyakorlására" (6) is. Szent Benedek, aki a népvándorlás barbárjait megtanította az olvasásra, sorba veszi korának egyházi irodalmát. "Az isteni tekintélyű Ó- és Újszövetség" (3) után "a katolikus szentatyák" különböző műveit sorolja. Nem csupán ezek, hanem a klasszikus alkotások is úgy maradhattak meg az utókor számára, hogy a monostorok és később kolostorok írószobáiban szorgalmas szerzetesek másolták hűségesen sok évszázadon át a pergameneket és kódexeket. Mondhatjuk, hogy a ma embere megszámlálhatatlan kincs között dúskálhat. Szükséges is, hogy tiszta fejjel tudjuk kiválogatni azt, ami a biztosan megalapozott, korszerű keresztény élethez szükséges. Hogy képesek legyünk megkülönböztetni az ocsút a búzától. Hogy hitelesen tudjunk választ adni érdeklődőknek, vagy kétkedőknek. Rendelkezésünkre áll két évezred története a vértanúk aktáitól a II. vatikáni zsinatig. A halálukkal és életükkel példát adó szentek végeláthatatlan sora. Ha erre gondolunk, akkor őszintén érezhetjük magunkat "lustáknak, tökéletleneknek és hanyagoknak", akiknek van okuk "a pirulásra és szégyenkezésre" (7).

"Megírtuk tehát ezt a Regulát" (1). Noha "igen csekélynek" és csupán "a kezdetnek írtnak" nevezi Szent Atyánk, de ki fogja tölteni "a mennyei hazába igyekvő" (8) teljes életünket, ha komolyan akarjuk követni biztatását: "teljesítsd. Isten kegyelmével!" (8-9).

PROLÓGUS
"Megírtuk tehát ezt a Regulát" (73,1) - mondja Szent Benedek a 6. század első felében. Mi pedig végigolvasva úgy látjuk, hogy még ma is olyan időszerű, mint volt a közben eltelt másfél évezred során mindenkor. De nem csak a bencés monostorok szerzetesei számára, hanem fuori le mura: a falakon kívül élő hívők, a világi oblátusok életét is képes bölcsen alakítani.
Mi tulajdonképpen a különbség a két életforma között? Ha a célt tekintjük, azt kell mondani, hogy nincs különbség. A Cél azonos! Aki a szerzetbe kíván lépni, attól lényegében azt várják el, hogy "valóban Istent keresi-e?" (58,7). De hiszen ez a célja minden hite szerint élő kereszténynek is. A krisztuskövetés = istenkeresés. A Cél felé vezető út a különbség. Ne gondoljuk, hogy talán magasabb rendű Isten előtt a szerzetes élet a világban küzdő keresztényénél. Ha Urunk akaratát fogadjuk el, ha azon az úton igyekszünk előre, amelyet Ő jelöl ki számunkra, akkor meg lehetünk győződve arról, hogy valami más nem vezetne a Célba. 'Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket' - szól személy szerint valamennyiünkhöz Jézus (Jn 15,16). 'Isten határozta meg minden egyes tag föladatát' (1Kor 12,18). Különböznek tehát az életformák, de értelmetlen volna azon vitatkozni, hogy szubjektive melyik az értékesebb. Próbatételt is, örömöt is bőven találhatunk, bármelyik út is van kijelölve számunkra. Fontos, hogy ezt világosan lássuk, mikor Szent Benedek "a cenobiták életének elrendezésére" (1,13) adott tanácsait akarjuk a magunk számára hasznosítani.

"Ó fiam" (1) = hozzám szól, hiszen oblátusként őt választottam mesteremmé. Bízvást tarthatjuk ezt okos választásnak a Regula tanulmányozása után.

"Hallgasd meg" (1). A bencés életstílus egyik lényeges vonásával találkozunk itt mindjárt. Ez a nyitottság, ez a ráfigyelés mindenre igen fontos a mi életünkben is. Semmi eleve kirekesztés, nem szemellenzős, 'bedeszkázott', vagy éppen 'bebetonozott', korlátolt gondolkodás. A szigorú szűrő, a gondos megválogatás csak a meghallgatást követően lehet megokolt. Akkor viszont föltétlenül szükséges. Lehet persze, hogy tapasztalatból kerülöm már a forrást, amelyből mérgezett ital csordogál. Bölcs a kínai mondás: olyan patakból iszom, amelynek ismerem forrását.

Ez az odafigyelő meghallgatás aztán következményekkel jár. A kapott üzenet nem marad 'pusztába kiáltott szó'. "Készségesen" - mondja tovább a Mester. Ez a készségesség, ez a rugalmasság idősödő korban sem enged elkényelmesedni. Ezt az 'ecce' lelkületet tanuljuk Megváltónktól és a Názáreti Szűztől. Erre buzdít az Apostol: 'lábatokra húzzátok a készség saruját' (Ef 6,16).

Nem maradhat ez sem kezdeti nekibuzdulásnak, gyorsan elhamvadó görögtűznek. A mondat ugyanis így folytatódik: "és tettekkel teljesítsd" (1)! Kitartó állhatatosságot kíván tőlünk a jóra való törekvésben, de minden tevékenységünkben is a szent Atya. "Naponként tetteinkkel" (35) érhetünk csak el eredményt. Ne elégedjünk meg semmiben a fölületes látszattal.

Ezt a természetesen egymásból folyó, szorosan összetartozó hármas életprogramot tudatosítja Benedek. Figyelmes ráhallgatás, nyitottság, odafigyelés, tanulni vágyás. Nem a könyvmoly, szobatudós passzív, csupán befogadó magatartása, hanem dinamikus tettrekészség, amit Vezetőnk kíván. Nagyszerű példák hosszú sorával igazolja ezt tizenöt évszázad bencés történelme mindmáig. Ennek ellenkezője volna a szellemi restség, a beszűkített látókör, a tespedő önelégültség. Ebből következik tehát másodszor a mindenkori készség. A föladat meglátása, a kihívás örömmel elfogadása. Ellenkezője volna a maradi, patópálos 'ej, ráérünk arra még' kényelmes, elhárító egyhelyben penészedése. Nem marad tehát meddő elmélet, elpattanó ötletbuborék, szép tervezgetés, hanem harmadjára tettek, cselekvés, mégpedig kitartó, szívós munka követi egészen a beteljesítésig, Isten kegyelmével.

Hogy emlékezetünkbe véssük ezt a föladat sort, meg is ismétli, mint jó pedagógus: "kérdezzük meg,.halljuk az Úr feleletét,.és a jó cselekedetek gyakorlásával.járjuk az Ő útjait" (21-24). Ha pedig eredményes az igyekezet, akkor "a bennük működő Urat magasztalják" (30).

Monasztikus szerzetes, vagy világi oblátus más-más 'fegyverzetben', de ugyanannak a "Krisztus Urunknak, az igaz királynak harcosa"(3) kíván lenni. És lesz is küzdelem a tökéletességre törekvés sok veszélyt, de számos örömöt is tartogató "szolgálata" során. "Elő kell tehát készítenünk testünket és lelkünket. a harcra" (40. 45).

Ismét alapvető fontosságú tanácsot köt lelkünkre Szent Benedek, amit el nem felejthet egyikünk sem. "Bármi jóba kezdesz, igen állhatatos imádsággal kérjed, hogy Ő vigye azt végbe" (4). "Kérjük az Urat, hogy adja meg nekünk kegyelmének segítségét" (41).

Az ember lankadatlan erőfeszítésének és az isteni kegyelem eredményt biztosító szerepének együttműködését kell szem előtt tartanunk, ha a Regula útmutatását elfogadjuk. "Hittel és a jó cselekedetek gyakorlásával" (21). Ahogyan Szent Ágostont már idéztük: 'Aki megteremtett téged - közreműködésed nélkül; Aki megváltott téged - ugyancsak közreműködésed nélkül ; Az nem fog üdvözíteni téged közreműködésed nélkül!'. Így "kell Őt a bennünk levő adományaival mindenkor szolgálnunk" (6). Tehát nem tagadjuk le hamis álszerénységgel természetes értékeinket, hanem felelős kötelességtudással kamatoztatni igyekszünk azokat. "Tudva, hogy a bennü(n)k levő jó tulajdonságok nem tőlü(n)k, hanem az Úrtól erednek" (29). Az egész Regula ezt az evangéliumi alapigazságot hangoztatja váltig.

"A Szentírás serkentő szavát" idézi, mikor hangsúlyozza, hogy nem elméletről, hanem mindennapos gyakorlatról van szó, amit nem tanácsos halogatni. "'Itt az óra, hogy felébredjünk az álomból' (Rm 13,11)" (8). "'Siessetek, míg tiétek az élet világossága.'(Jn 12,35) (13). "Míg van időnk, míg e testben élünk, és mindezeket még ebben a földi életben teljesíthetjük, siessünk és csak azt tegyük, ami örökre a javunkra válik" (43-44).

Az Úr nem csak közvetlen munkatársait választja ki, hogy papként, szerzetesként építsék Isten országát, hanem hozzánk is szól, mikor "keresi munkását" (14). Itt a Prológusban is megemlít egy gyakori emberi gyöngeséget, amire valamennyiünknek vigyáznunk kell. Jakab apostol figyelmeztet a nyelv, a beszéd roppant jelentőségére, egyben veszélyeire. 'Aki szavában nem vét,.az féken tudja tartani egész testét is' (Jak 3,1-12). A szent Apát itt a zsoltárt idézi (17 és 26-28). Majd egy rendkívül fontos gyakorlati tanácsot ad, ami mindenféle kísértésben föltétlenül követendő. Ez így szól: az remélheti, hogy Isten segítségével sikeresen tudja legyőzni a kísértést, "aki a gonosz ördögöt, ha az valamire rá akarja venni, tanácsával együtt a szívéből száműzi, semmibe veszi, sátáni gondolatait még keletkezésükben megragadja és Krisztushoz csapja" (28). Még keletkezésükben: mint a klasszikus római szabály mondja: principiis obsta = kezdetben állj ellen! Ismerős a latin versike, hiszen kezdőbetűit ott viseljük érmünkön: V ade R etro S atana .

A bölcs Apát nem hallgatja el a nehézségeket, sőt gondosan fölkészít rájuk, szembesít azokkal. De itt sem egyoldalú, hanem érezteti azt a belső szabadságot és boldogságot, amit a Szeretet Istene hoz életünkbe. "Mi lehetne édesebb számunkra.az Úrnak e minket hívó szavánál?" (19). Igen, tapasztalni fogjuk, hogy "szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével sietünk előre" (49) utunkon. Szent Benedek vezetésével akarunk világban élő keresztényként "mindhalálig állhatatosan megmaradni" (50) ezen az örök Célunk felé biztosan vezető úton.

U I O G D !

PAX

Szeretettel köszöntünk!